„Hálás vagyok, hogy ekkora érdemeket tulajdonítasz a National Review-nak, de a legkomolyabb elismerés mégiscsak téged illet, hiszen te voltál az, aki stílust és minőséget adott a konzervatív reneszánsznak” – 1961 decemberében ezekkel a sorokkal zárta a Habsburg Ottónak írt köszönőlevelét az akkor már komoly ismertségnek örvendő William Francis Buckley (1925–2008). A publicista ugyanebben a szövegben az Egyesült Államokban zajló politikai fejleményekről és az országban egyre élesedő ideológiai konfliktusokról is ír, fájlalva, hogy a sajtó nagy része a politikai spektrum jobb oldala kapcsán leginkább csak a szélsőségeket emeli ki. A levél egyszersmind előrevetíti szerzőjének későbbi megítélését, hiszen a sokszínű konzervatív tábort egyfajta centrális erőtér köré rendezni igyekvő, és ezzel a mérsékelt és radikálisabb elemeket közös platformra terelgető Buckley öröksége máig megosztó. Míg sokan a mainstream (liberális) konzervatívot tisztelik benne, mások jóval kritikusabbak, és azok egyikeként tekintenek rá, akik a trumpizmus útját egyengették. Jelen írás kevésbé ambiciózus, és nyilvánvalóan nem célja az életmű átfogó politikai-eszmetörténeti értékelése, csupán arra vállalkozik, hogy Habsburg Ottó szempontjából – és ebből fakadóan óhatatlanul szubjektív módon – néhány kiragadott epizódon keresztül idézze fel Buckley életművének egyes elemeit, valamint a névadónkkal ápolt személyes kapcsolatának néhány jelentős mozzanatát.
„A politika a hivatásom, nem a mellékállásom”
William F. Buckley 1925-ben egy jómódú, a közéleti kérdések iránt élénken érdeklődő családba született. Szocializációjára édesapja erőteljes antikommunizmusa, édesanyja mély katolikus hite és a szülők kozmopolitizmusa egyaránt nagy hatással volt. Fiatalkorától kezdve érdeklődött az európai kultúra és történelem iránt, a család gyakori költözései miatt pedig franciául és spanyolul is kiválóan megtanult – jóllehet erről később Ottónak meglepő szerénységgel írt –, miközben az angol nyelvnek, amelyet saját bevallása szerint mindössze hétéves korában kezdett el használni, igazi virtuóza lett.
Hírnevét az egyetemi tanulmányai befejezését követően megjelent God and Man at Yale című könyvével alapozta meg, amelyben élesen bírálta az akadémiai élet és elsősorban az elit egyetemek politikai elfogultságát, a vallás háttérbe szorítását a felsőoktatásban, valamint a tankönyvekben megjelenő kapitalizmusellenes szemléletet. A kötetben megjelenő, a konzervatív értékek és a szabadpiaci, liberális gazdasági elvek iránti elkötelezettséget ötvöző szemlélet később is meghatározó iránytűként szolgált közéleti programja számára, hozzájárulva a háború utáni amerikai konzervativizmus arculatának formálásához.
Az általa alapított folyóirat, a National Review fáradhatatlan szerkesztése és a több mint három évtizeden át (1966–1999) futó televíziós vitaműsor, a Firing Line házigazdájaként végzett munkája mellett szak- és regényíróként egyaránt roppant termékenynek bizonyult. Igazi reneszánsz ember volt, aki az írógép klaviatúrája mellett a zongora és a csembaló billentyűin is jeleskedett, továbbá szenvedélyesen síelt és megszállottan vitorlázott. A komolyzene, különösen Johann Sebastian Bach iránti rajongását jól illusztrálja, hogy a Firing Line nyitózenéjeként a barokk géniusz II. (F-dúr) Brandenburgi versenyének lendületes harmadik tételét választotta. Ugyanakkor nemcsak lelkes hallgatója, hanem – egykori egyetemi csoporttársa és barátja, a népszerű előadóművész Fernando Valenti bíztatására – avatott közvetítője is volt a zeneszerző muzsikájának, időnként nyilvános fellépést vállalt az eisenachi születésű mester műveiből, sőt, közéleti műsorának több epizódját Bach zenéjének szentelte; 1985-ben pedig ragyogó esszét írt a komponista születésének 300. évfordulójára.
Ez utóbbiban megvallja: Bach életművére olyan kincsként tekint, amely – azzal, hogy az emberi lét örök, változatlan igazságaira irányítja a figyelmet – nemcsak esztétikai élményt nyújt, de teológiai mondanivalóval is bír. A záró passzus azonban túllép ezen a – ha tetszik – Albert Schweitzer- és Karl Barth-féle Bach-értelmezésen, és a maga szubtilis módján feltárja a szerző gondolkodásának tágabb közéleti összefüggéseit, megmutatva, hogy számára a kultúra, a társadalom és a politika szférái nem egymástól elszigetelten, hanem szoros, organikus egységként léteznek. Ebben az olvasatban pedig a demokrácia, a szabadság és a jogállamiság sem csupán politikai termékek, hanem élő erőforrások, a nyugati kulturális örökség szerves, lélegző részei, amelyek folyamatos ápolást és gondozást igényelnek. Következésképpen a közélet sem redukálható puszta hatalomtechnikai játékká, ahogy annak intézményei sem válhatnak a politikai opportunizmus prédáivá; éppen ellenkezőleg, működésüknek a közösség kulturális és erkölcsi hagyományaival összhangban kell megvalósulnia.
Világ konzervatívjai, egyesüljetek!
Saját krédóját talán legvilágosabban egyik fiktív karaktere, Blackford Oakes karakterrajzán keresztül fogalmazta meg. Kedvenc CIA-ügynöke ezek szerint libertárius abban az értelemben, hogy alapvetően bizalmatlan az állammal szemben; ugyanakkor konzervatív is, mert meggyőződése szerint a Nyugat értékeinek megőrzése indokolhatja akár a nukleáris elrettentés alkalmazását. Saját életét pedig azoknak az elveknek szenteli, amelyek e kettős meggyőződésből fakadnak.
Ez a gondolkodás természetes módon talált visszhangra abban a Habsburg Ottó által jelentős mértékben formált európai közegben, amely a hagyományos rend, a stabilitás és általában a klasszikus nyugati civilizáció értékeinek képviseletét éppoly magától értetődőnek tekintette, mint az egyéni szabadság, a piacgazdaság védelmét, illetve az oly sokszor Leviatánná duzzadó államhatalom korlátozásának klasszikus liberális elveit.
Nem véletlen tehát, hogy Buckley már az ötvenes években az európai konzervatívok látókörébe került. A McCarthy and His Enemies című, 1954-ben megjelent kötete német nyelven az Abendländische Bewegung gondozásában már ugyanebben az évben napvilágot látott, a Habsburg Ottóval való első találkozására pedig az Európai Dokumentációs és Információs Központ (Centre Européen de Documentation et d’Information, CEDI) 1958-as madridi kongresszusán került sor. Néhány hónappal később névadónk már Buckley New York-i otthonának vendége volt. A kapcsolatfelvételt örömmel nyugtázta az 1945 utáni antikommunista emigráció egyik jelentős alakja, Eckhardt Tibor is, aki 1959 tavaszán így írt Habsburg Ottónak: „A magam részéről rendkívül örülök, hogy Felséges Uram elfogadta Buckley meghívását vacsorára. A National Review, bár gazdasági és szociális kérdésekben nem mindig tekinthető konzervatívnak, külpolitikai és erkölcsi szempontból a legmagasabb európai mércét is eléri.”
Az Eckhardt által is felismert, és bizonyos fenntartásokkal kezelt sokszínűség nem véletlen. Ahogy George H. Nash és Lee Edwards, az amerikai konzervativizmus legújabb kori történetét feldolgozó monumentális kötetei is rávilágítanak, a mozgalom három, sok tekintetben nehezen összeegyeztethető szellemi irányzatból nőtt ki: a libertárius érzelmű, az antikommunista elkötelezettségű és a tradicionalista értékeket a zászlajára tűző frakciókból. A mozgalom belső sokszínűsége számos lehetőséget, de egyben komoly kihívásokat is tartogatott, hiszen az eltérő hitelvek és prioritások csak nehezen voltak egy koherens politikai programba illeszthetők. A Buckley általa képviselt, „fúzionizmus” néven ismertté vált program azonban kísérletet tett arra, hogy ezeket összebékítse, lehetővé téve, hogy a konzervativizmus szélesebb társadalmi támogatást nyerjen úgy, hogy közben sokszínűségét és közéleti érvényességét is megőrzi. Ökumenikus programjának sikere mindazonáltal korántsem volt biztos. A Firing Line huszadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepi adásban Henry Kissinger őszintén bevallotta: annak idején maga sem hitte volna, hogy azok az ambiciózus tervek, amelyekkel Buckley ennek a „keresztes hadjáratnak” nekivágott, valóban ilyen tartós hatást gyakorolnak az amerikai politikára.
Befolyása azonban messze túlmutatott az Egyesült Államok határain, hiszen munkássága nemzetközi szinten fontos szerepet játszott egy „konzervatív internacionálé” és közös politikai szókincs kialakításához. Mindemellett a National Review mozgalomszervező modellje és közvéleményformáló szerepe fontos referenciapontként szolgált az európai jobboldal számára, megmutatva, hogy miként lehet egy kitartó és következetes építkezéssel kialakított társadalmi bázissal ellenpontot képezni a baloldali dominanciával szemben. Sőt, minden bizonnyal a Buckley egykori szerkesztőtársa, William S. Schlamm (1904–1978) által alapított Zeitbühne (1972–1979) elindulása sem lett volna lehetséges az amerikai minta és inspiráció, valamint a transznacionális konzervatív hálózatosodás adta lehetőségek és erőforrások nélkül. A két folyóirat szerzői között egyebek iránt személyi átfedések is kialakultak, hiszen az európai politika iránt egyaránt komoly érdeklődést mutató National Review népszerű szerzői – akik egyaránt a transzatlanti konzervatív hálózatok fontos kapcsolódási pontjai voltak, így többek között Erik von Kuehnelt-Leddihn (1909–1999), Thomas Chaimowitz (1924–2002) és Thomas Molnar (1921–2010) – rendszeresen publikáltak a Zeitbühne hasábjain.
Forrás: HOAL I-2-b-William Frank Buckley Jr., 1959-2008
„Konservativ – aus Freude am Leben”
Buckley számára Habsburg Ottó nem csupán egy kiváló politikus, hanem a par excellence európai volt, aki megtestesítette mindazt, amit a kontinens régi értékei közül a legtöbbre tartott, névadónk pedig a szellemes, éles eszű és karizmatikus publicistában olyan politikust látott, aki következetesen kiáll a Russell Kirk-féle „maradandó értékek” (permanent things) mellett, világos politikai vízióval rendelkezik, és mindeközben képes szélesebb társadalmi rétegeket is mozgósítani.
A kettejük barátsággá nemesedő kapcsolatának lenyomata az Alapítványunk archívumában őrzött, közel háromszáz oldalas levelezés, de Habsburg Ottó a National Review szerzői között is feltűnik, valamint két alkalommal szerepelt a Firing Line című műsorban. A korrespondenciából európai, amerikai és világpolitikai kérdések boncolgatása és őszinte megvitatása – Habsburg Ottó például nem osztotta a National Review erőteljes De Gaulle ellenességét – mellett az ugyancsak kiderül, hogy a főherceg olvasója volt Buckley regényeinek, amelyek az író síeléssel összekötött éves svájci alkotói szabadságai során születtek. A Stained Glass (1978) elolvasása után írt „rajongói levél” azonban nem csupán személyes lelkesedésének lenyomata, hanem egy határozott politikai üzenetet is közvetít.
Forrás: Arcanum, 1981-09-26, 39. szám, 3. oldal
A hidegháború idején játszódó regény főhőse, a fentebb már említett CIA-ügynök, Blackford Oakes, azt a feladatot kapja, hogy épüljön be a feltörekvő nyugatnémet politikus, Axel Wintergrin köreibe. A karizmatikus és népszerű gróf politikai ambíciói és tervei – köztük a két Németország egyesítése – ugyanis komolyan veszélyeztetnék a hidegháborús Európa politikai és katonai egyensúlyát, így hatalomra kerülését mindenképpen meg kell akadályozni. A történet nemcsak a korszak politikai, valamint Oakes személyes dilemmáiba enged betekintést, hanem egy párhuzamos szálon is kibontakozik. Wintergrin története, aki a családi örökségként megőrzött kápolna felújításába kezd, hamar ráébreszti az olvasót, hogy a restaurálásba fektetett energia nem csupán az épület fizikai helyreállítását szolgálja, hanem ennél sokkal tágabb és mélyebb jelentőséggel bír, hiszen az erőfeszítés egyszerre válik a közösség és a nemzet értékeinek megőrzését és újjászületését előmozdító cselekedetté.
Habsburg Ottót olvasmányélménye arra inspirálja, hogy levelében összefoglalja saját tapasztalatait. Kifejti, hogy a közélet csak akkor maradhat élő és emberi, ha vannak olyanok, akik időt és energiát fordítanak a maradandó értékek ápolására (a tényleges és metaforikus értelemben vett kápolnák felújítására), és őszinte elkötelezettséggel vesznek részt benne. Hangsúlyozza továbbá, hogy a politika nem válhat „rideggé, bürokratikussá és humortalanná”, hiszen az – és itt visszakapcsolhatunk Buckley Bach-interpretációjához – jóval mélyebb valóság annál, semhogy azt kizárólag technokratákra bízhatnánk. Arányérzéket, nyitottságot és egyfajta humanista hozzáállást követel. Ez persze nem jelenti azt, hogy Buckley és Habsburg Ottó a szakértelmet „olcsó bolsevista trükknek” tartotta volna; épp ellenkezőleg, nagyra értékelték azt, de határozottan ellenezték a – Buckley mentorának, a National Review alapításánál is közreműködő James Burnham terminológiájával élve – „menedzseri osztály” térnyerését, hangsúlyozva, hogy a tudás és a szakmai felkészültség csak akkor szolgálhatja a közjót, ha erkölcsi és közösségi felelősségvállalással párosul.
A 2008-ban elhunyt Buckleyt Lee Edwards két évvel később megjelent biográfiájában (William F. Buckley Jr. The Maker of a Movement) a konzervatív mozgalom Szent Páljaként jellemezte. Noha Buckley esetében több közeli nexusával – így a National Review-ba rendszeresen publikáló egykori szovjet ügynök, Whittaker Chambersszel (1901–1961), illetve a pályáját a Die Rote Fahne című lapnál kezdő, fentebb már emlegetett William Schlammal – ellentétben nem volt szükség a damaszkuszi út fordulatára, a hasonlat mégis találó, hiszen Buckley olyan közvetítő és szervező szerepet töltött be, amely nélkül az amerikai konzervativizmus a 20. század második felében aligha válhatott volna meghatározó intellektuális és politikai tényezővé.
„Gyakran gondolok erre a rendkívüli amerikai barátomra; egy olyan emberre, aki a szabadságért, az emberi méltóságért, a hitünkért és a jövőbe vetett reményünkért küzdött” – áll Habsburg Ottónak az amerikai publicista fiának, Christophernek címzett levelében. A mondat tökéletesen visszaadja, hogy Buckley számára a konzervativizmus nem csupán egy ideológiai fügefalevél volt politikai céljai megvalósításához, hanem mély és személyes elköteleződés. Aus Freude am Leben – az élet öröméből fakadóan.
Kocsev Bence
