Habsburg Ottó e kötetében nem emlékiratot ír, hanem történelmi és politikai számvetést ad Európa jövőjéről. A könyv negyedszázaddal Jalta után, de még két évtizeddel a közép-európai kommunista rendszerek bukása előtt jelent meg: abban a korszakban, amikor a kontinens sorsát a hidegháború megosztottsága, a gyarmati világ felbomlása, a modern társadalmak válságjelenségei és az európai egység kérdése egyszerre határozta meg.

Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodója ekkor már fél évszázada a madeirai Monte templomában nyugszik, birodalmát maga alá temette a Nagy Háború. Fia pedig nem a trónra való visszatérés lehetőségét kereste, hanem a dinasztikus tapasztalatból és a 20. század katasztrófáiból kiindulva olyan politikai hivatást fogalmazott meg, amelyben a Duna-medence múltja, a keresztény hagyomány, az emberi méltóság védelme és a kommunizmussal szembeni szellemi ellenállás egyaránt helyet kapott.

„Olyan családból származom, amely már 600 éve van a politikában” – ez a mondat a kötet gondolkodásmódjának kulcsa is: a szerző a múlt tapasztalatához fordul, hogy a jelen zavaros viszonyai között tájékozódási pontokat találjon. Felidézi családja nagy alakjait, újraértelmezi a Monarchia örökségét, Königgrätznél azonosítja a 20. századi válságok egyik töréspontját, és a modern politikai világban is a hatalom erkölcsi korlátairól beszél.

Nézetei vitára késztethetnek, de éppen ettől maradnak elevenek. Habsburg Ottó múltból kiinduló jövőképe ma is arra figyelmeztet, hogy a politika nem szűkíthető intézményekre, hatalmi érdekekre vagy gazdasági rendszerekre: történelmi tapasztalat, erkölcsi tájékozódás és szellemi távlat nélkül elveszíti emberi mértékét.