A második világháború alatti tengerentúli emigráció időszaka Habsburg Ottó kibontakozó közéleti karrierjének egyik jelentős állomása volt. A washingtoni évek politikai és diplomáciai erőfeszítései a Monarchia utódállamai és az európai kontinens jövője iránt érzett felelősségének fontos megnyilvánulásai, amelyek ugyanakkor egyre határozottabban körvonalazták későbbi politikai nézeteit is. A háborús éveket is felölelő életrajzi elbeszélések legkalandosabb mozzanatát mindazonáltal nem az egykori trónörökös politikai és hálózatépítő tevékenységének bemutatása adja, hanem annak a kockázatos útnak a leírása, amely során a Harmadik Birodalom által üldözött Habsburg Ottó 1940 tavaszán a steenockerzeeli kastélyból Franciaországon, Spanyolországon és Portugálián keresztül az Egyesült Államokba jutott. Ezen történetek központi szereplője az egykori trónörökös és családja menekülésének sikerességében kulcsszerepet játszó portugál diplomata, Aristides de Sousa Mendes.
A főkonzul – aki Franciaország 1940-es lerohanásakor számtalan menekült, köztük rengeteg zsidó származású ember életét mentette meg azzal, hogy a lisszaboni politikai vezetés határozott utasításai ellenére tömegesen állított ki portugál vízumokat – évtizedekig ismeretlen maradt hazája és a szélesebb nemzetközi nyilvánosság előtt. Embermentő munkájának elismerésére egészen 1966-ig kellett várni, amikor a Yad Vasem Intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. Hazai rehabilitációjára ugyanakkor csak 1988-ban, közel másfél évtizeddel a „szegfűs forradalom”, a portugál tekintélyuralmi rendszer bukása után kerülhetett sor.
Habsburg Ottó tisztában volt vele, hogy a főkonzulnak a felebaráti szeretet krisztusi parancsából fakadó cselekedete, amellyel több ezer ember életét mentette meg, nem minden tanulság nélküli, így hősies helytállásának felidézésében és emlékének ápolásában neki is fontos szerepet kell vállani. Emlékezetének megőrzése, illetve a történelem és családtörténet ezen szeletének generációs átadása sikeresnek bizonyult, hiszen néhány évvel ezelőtt az egykori trónörökös lánya, Michaela von Habsburg beszélt arról, milyen meghatározó alakja volt Sousa Mendes a családi legendáriumnak. Elmondása szerint a diplomata olyan gyakran szerepelt édesapja visszaemlékezéseiben, hogy már-már úgy érezték: a különleges vendég esténként ott ül velük a vacsoraasztalnál.
A Habsburg család Amerikában (1943)
Sousa Mendes 1885-ben jómódú, mélyen vallásos családban született, ahol a köz szolgálata iránti elkötelezettség és a politikai életben való aktív részvétel többgenerációs tapasztalata jelentős szerepet játszott a későbbi diplomata munkásságában. Jogi tanulmányait a patinás Coimbrai Egyetemen végezte, ezt követően pedig ikertestvérével, a második világháború alatt varsói követként tevékenykedő, az embermentésben szintén komoly érdemeket szerzett Césarral együtt külügyi szolgálatba lépett. Diplomáciai pályafutása turbulens belpolitikai időszakra esett, az egymást követő gyors változások pedig a külügyi tevékenységre is komoly hatással voltak. A portugál monarchia végnapjait Sousa Mendes már külföldön, első állomáshelyén élte meg; akárcsak az 1910-ben létrejövő parlamentáris demokrácia, majd az azt bő másfél évtizeddel követő, a Salazar-féle Estado Novoban kiteljesedő autoriter kormányzás eseményeit is. Mozgalmas külszolgálati karrierjének zenitjén, számos tengerentúli és európai szolgálati hely után 1938-ban nevezték ki a Bordeaux-i portugál képviselet élére. Itt érte Franciaország 1940-es lerohanása, amely gyökeresen átírta az addig többnyire kiszámítható diplomáciai mindennapokat.
Látva az előrenyomuló német hadsereg elől menekülő tömegek kétségbeesett helyzetét, a diplomata – kormánya határozott tiltása ellenére – tömegesen állított ki Portugáliába szóló vízumokat, kulcsszerepet játszva ezzel a náci Németország által hazaárulással vádolt és üldözött Habsburg Ottó és családja 1940-es megmenekülésében is. Hősies fellépése egyértelművé tette, hogy számára az emberi élet méltóságának védelme nem csupán egy absztrakt jogi norma, hanem keresztény hitéből, valamint személyes és szakmai szocializációjából fakadó alapvető kötelesség. Vallási, etnikai, politikai vagy anyagi helyzetüktől függetlenül igyekezett segíteni nehéz helyzetbe került embertársain, így a spanyol polgárháború után Franciaországba menekült Salvador Dalí, az 1950-es és 1960-as években komoly diplomáciai karriert befutó író, Tamás Aladár, a Rothschild család francia ágának számos tagja és több, később ismertté vált politikus, művész és tudós, valamint megannyi hétköznapi ember köszönhette neki az életét. A megmentettek száma később heves történészi viták tárgyát képezte, azonban a pontos adatok nélkül is világosan látszik, hogy Európa és az Egyesült Államok politika-, szellem- és kultúrtörténete rengeteget köszönhet Sousa Mendes 1940-es helytállásának. Dalí Amerikába érkezése például jelentős szerepet játszott abban, hogy New York a háború utáni időszak egyik művészeti központjává vált, de az európai emigráns kormányok, illetve a háború utáni újjáépítés meghatározó személyiségei is portugál vízummal tudták elhagyni az Öreg Kontinenst.
A diplomata engedetlensége azonban, amely a kiszolgáltatott helyzetbe került emberek megsegítését a lisszaboni politikai vezetés iránti lojalitás elé helyezte, nem maradhatott következmények nélkül: 1940 kora nyarán felfüggesztették, majd fegyelmi eljárás kezdődött ellene. Jóllehet tisztában volt azzal, hogy a végső ítélet nem a múlandó földi hatalom, hanem Isten kezében van, a meghurcoltatás méltósággal viselt időszaka az egészségét is megterhelte. Nincstelenül, mellőzve és elfeledetten hunyt el 1954 tavaszán.
Amikor Habsburg Ottó felkérést kapott, hogy az 1987-es Kirchentagra, a német evangélikusság hagyományos rendezvényére összeállítandó többszerzős kiadványban olyan személyről írjon, akivel történt találkozása megváltoztatta az életét, választása Sousa Mendesre esett. Az egykori diplomata halálának 70. évfordulóján ezen írás magyar fordításával emlékezünk a háborús embermentés egyik elfeledett hősére. A szöveg eredeti változatát, a szerkesztőkkel folytatott levelezést, valamint Habsburg Ottó és Antonio de Moncada de Sousa Mendes, az embermentő unokája közötti korrespondenciát Alapítványunk archívuma őrzi. A „portugál Wallenbergként” is emlegetett egykori főkonzul emlékét pedig 2010 óta a róla elnevezett Sousa Mendes Alapítvány ápolja.
HOAL I-4-a-Kéziratok, cikkek, disszertációk tanulmányok
Isten ismeretlen katonája
1940-ben történt, Franciaország összeomlásának viharos napjaiban. Százezrek kerültek egyre szűkebb térbe, köztük nagyszámban a hitleri birodalom menekültjei. A francia közigazgatás nagyrészt összeomlott, a fronton pedig átláthatatlan volt a helyzet.
A menekültek számára az egyetlen lehetőség a spanyol határ átlépése volt. Ez sovány vigasznak bizonyult, mert a spanyolok, nem sokkal a polgárháború vége után, egyáltalán nem voltak hajlandóak külföldieket befogadni. Ráadásul a menekültek egy része baloldali volt, akik Franco ellen harcoltak.
A francia határon is szigorították az átkelést. Csak azok hagyhatták el Franciaországot, akik bizonyítani tudták, hogy máshol befogadják őket; amely az uralkodó káoszban szinte megvalósíthatatlan követelés volt.
Jómagamnak elsősorban a menekült osztrákok problémájával kellett foglalkoznom. Több tízezren voltunk, akiknek a többségét a Lectoure környéki területre küldték. Az emberek rémültek és reményvesztettek voltak. A túlélési esélyeik csekélynek tűntek, már nem napokban, hanem órákban számoltak.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben lépett a színre egy ember, a portugál diplomata, Dr. Sousa Mendes, hazája bordeaux-i főkonzulátusának vezetője. Kormányától szigorú utasítást kapott, hogy ne adjanak ki vízumot.
Portugália gyenge volt, tartottak Adolf Hitler feltartóztathatatlanul közeledő csapataitól, és nem akarták kiváltani a diktátor haragját. A spanyolok viszont csak azokat akarták átengedni, akiknek útlevelében szerepelt az úti cél. Dr. Sousa Mendes hívő keresztény és mély érzésű ember volt. Ezért úgy döntött, hogy szembe megy kormánya parancsaival. Minden menekültnek különösebb vizsgálat nélkül portugál vízumot állított ki.
Jómagam egész hegyekben továbbítottam Dr. Sousa Mendesnek a menekültek útleveleit, amelyeket kérésemre portugál vízummal látott el, ezek után pedig Spanyolország képviselője, Propper y Callejon engedélyezte az országán való átutazást. A portugál főkonzulátus ezekben a napokban éjjel-nappal nyitva állt. Maga a főkonzul negyvennyolc órán keresztül megállás nélkül dolgozott. A Lisszabonból érkező, az utasításokra emlékeztető összes távirat a papírkosárban végezte. Dr. Sousa Mendes erőfeszítésének köszönhetően több mint 30 000 ember életét sikerült megmentenie. Nem kérdezte, hogy keresztények vagy zsidók, osztrákok, németek vagy más európaiak. Keresztényi kötelességből és emberségből cselekedett. Amikor a feladatot elvégezte, és a Harmadik Birodalom csapatai megjelentek, Dr. Sousa Mendest azonnal elbocsátották.
Azóta sokan dicsekedtek tetteikkel. A portugálokat kivéve. Bár az elbocsátása súlyosan érintette, és rendkívüli szegénységben kellett élnie, alig beszélt hősies tetteiről. Nem akart földi jutalmat. Elég volt neki, hogy teljesítette kötelességét Isten és az emberiség felé.
Még ma is szinte mindenütt elfelejtették Dr. Sousa Mendest, csak kevesen emlékeznek rá. A legszebb sírfeliratot annak az embernek a szavai fogalmazták meg számára, akinek az életét megmentette: „Hála Istennek, nincs ismeretlen katona az örök Bíró előtt.”
Jelzet: HOAL I-2-b-Rainer Meier (a szöveg megjelenési helye: Telegramme aus Lissabon 68-70 In: J. Rainer Didszuweit u. Rainer Meier: Niemand ist allein. Begegnungen. [Neubuch] im. Auftr.d. Arbeitsstelle ’87. d. Evang. Kirche in Hessen u. Nassau für d. Kirchentag in Frankfurt
Barcs Eszter
Kocsev Bence
