Hajókirándulás, Lequeitio, 1924
A kéziratos feljegyzésekből Habsburg Ottó mindennapjait és személyiségének formálódását édesapja tragikus halálát követően is nyomon követhetjük, a Spanyolországban – Madridban, majd Baszkföldön, San Sebastianban és Lequeitióban írott naplókban. A korábbi udvari káplán és nevelő, Zsámboki Pál atya (1893–1952) 1923-ban visszatért Magyarországra, feladatait Heinrich von Degenfeld-Schönburg gróf (1890–1978) vette át, ő a most bemutatandó naplórészlet szerzője is.
Ottó és testvérei ízig-vérig „igazi“ gyerekek voltak, egy 101 évvel ezelőtti apró epizód a nyári szünet idején arról tanúskodik, hogy a trónörökös megértette: helyzetéből adódóan különleges elvárásoknak kell megfelelnie, és a reá váró feladatokat nem csak kötelességtudóan, hanem kreatívan is látta el a tizenkettedik évében járó fiú.
Lequeitio látképe, balra az Uribarren-palota
Az itt közreadott naplórészlet 1924 augusztusának egyik eseményét, egy osztrák zarándokcsoport látogatását örökíti meg a császári család lequeitiói otthonában, az Uribarren-palotában. Az epizód egyik főszereplője természetesen Habsburg Ottó, a másik az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány korábbi (1915-1919) provinciálisa: Karl Maria Andlau páter; a harmadik pedig egy innsbrucki jezsuita szerzetes, bizonyos Schmidt atya.
Andlau páter elzászi grófi családból származott, kiváló érettségije után jogi, majd teológiai tanulmányokba kezdett. 1887-ben lépett be a jezsuita rendbe, pappá 1898-ban szentelték Innsbruckban. Prefektus és professzor lett a mariascheini (ma Bohosudov, Csehország) és kalksburgi (ma Bécs külvárosa) jezsuita kollégiumokban, 1904-től az utóbbi rektora volt. Gimnazista kora óta ismerte a későbbi uralkodót, IV. Károlyt, akinek trónra lépéséig (1916) gyóntatója volt, és ő készítette fel Károlyt és menyasszonyát Zitát külön-külön a házasság szentségének felvételére is. A szoros kapcsolat az esküvő (1911. otóber 21.) után továbbra is fennmaradt köztük.
A jezsuita szerzetes tehetséges és elismert prédikátor volt; az 1912-es bécsi Eucharisztikus Kongresszuson, amelyre Károly főherceg katonai állomáshelyéről a fővárosba utazott feleségével, nagy hatású beszédet tartott az Eucharisztia és a Habsburg-ház kapcsolatáról. Elköteleződése az uralkodócsalád iránt megkérdőjelezhetetlen volt. IV. Károly halála után (1922. április 1.) a jezsuita atya többször is felkereste az özvegy császár- és királynét és gyermekeit baszkföldi lakóhelyükön, baráti és lelki támaszt nyújtva nekik. A családdal fenntartott kapcsolata és legitimista beállítottsága közismert volt, ámde a néhány éve fennálló Osztrák Köztársaság elszántan republikánus politikusai ezt egyáltalán nem nézték jó szemmel. A látogatásokat tehát igyekeztek inkább titokban tartani.
Zita királyné és gyermekei Baszkföldön
Andlau 1924. augusztus 4-én érkezett a baszk halászfaluba. Hogy mennyire „családi barátnak” számított, és mennyire színes személyiség volt, elárulja Degenfeld egy megjegyzése a jezsuita páter érkezése napján: „Őfelsége és Róbert főherceg ebéd előtt nagy örömmel üdvözölték, Őfelsége különösen várja, hogy esténként kísértethistóriákat hallhasson tőle.” A vendég négyhetes nyári látogtása idején történt epizód – Andlau atya tényleges részvétele nélkül – fényt vet arra, hogy Ottó már alig 12 évesen milyen jól ismerte fel a legitimisták és a köztársaságpártiak közötti villongás kockázatát, és micsoda furfanggal vágta ki magát egy kínos helyzetből.
Augusztus 8., péntek. –
… némi kerékpározás következett a kertben, majd a gyerekek előkészültek a zarándokok fogadására. – ½ 12-re voltak várhatóak, de nem érkeztek meg, így Őfelsége és Róbert főherceg a szobájukban vártak rájuk. Őfelsége többnyire a „Büeler de Florin”-ból olvasott, Róbert főherceg írt és rajzolt egy általa kért füzetbe. – Néhány perccel 1 óra előtt megérkeztek a zarándokok, mintegy 30 hölgy és úr, akiknek vezetője a wilteni apátság nagytiszteletű kanonokja volt. – Először frissítőket kaptak a személyzeti étkezőben, ezalatt Őfelségeik és a kis Felségek megebédeltek. – Ezután Őfelsége, a császárné magánkihallgatáson fogadta a zarándokok vezetőjét és néhány hölgyet és urat, a gyerekek eközben a nagy ebédlőben maradtak. – Ezután következett az összes zarándok fogadása az üvegtetős előcsarnokban. – Vezetőjük néhány meleg, szívből jövő szóval nyilvánította ki hűségüket a császárnéhoz és Őfelségéhez, valamint testvéreihez, mire Őfelsége, a császárné mindenkit külön-külön megszólított és üdvözölt. – Őfelsége is szinte mindenkivel váltott néhány szót, ez alkalommal kitűnően viselkedett, mindenféle zavar nélkül, nagyon kedvesen és ügyesen érdeklődött. – Az innsbrucki jezsuita Schmidt páter az elsők között volt, akivel beszélgettek. Mivel egyáltalán nem kívánatos, hogy otthon Andlau páter itt-tartózkodása kitudódjék, ő nem mutatkozott. – Schmidt páter azonban mintha sejtett volna valamit, akár az előző, akár az idei évből, és átadta Andlau páter üdvözletét Őfelsége, a császárnénak, talán ezzel akarta kiugrasztani a nyulat a bokorból. Ezután elmondta a császárnénak, hogy Andlau atya a nyárra Innsbruckból Maria-Scheinbe utazott. Rögtön ezután megkérdezte Őfelségét [Ottót], hogy tudja-e, hol van Andlau páter, mire Őfelsége azt az igen okos választ adta:
„Hiszen éppen Ön mondta az imént a Mamának, hogy Maria-Scheinben van.”
– Két dél-tiroli lelkész hangosan sírt, és másoknak is könnybe lábadt a szeme, amikor Őfelségeikkel beszéltek. – A végén elénekelték a „Gott erhalte” egy versszakát, mire Őfelsége, a császárné és a kis felségek a köszönet szívből jövő szavaival elbúcsúztak. – A bencés Hildebrand Rehm páter Göttweigből, aki édesanyjával együtt szintén a zarándokok között volt, átadott Őfelségének egy nagyon szép leírást a göttweigi apátságról. – A zarándokok között sok lelkész volt, származásuk szerint a mai Német-Ausztria szinte minden részéből érkeztek.”
Ottó viszonyulása a Lequeitióba ellátogató híveihez és kötelességérzete a dinasztikus kötelezettségek iránt világosan kirajzolódik a fenti sorokból. Degenfeld gróf azonban nem engedi elfelejteni, hogy azért mégis csak egy serdülő gyerekről van szó. Augusztus 7-én megjegyezte: „Játék közben Őfelsége úgy beütötte a lábát, hogy sántít, ő maga kérte, hogy este kapjon egy Agua di Golpés borogatást, hogy holnap, amikor az osztrák zarándokok megérkeznek, ne sántítson.” Hasonló epizódot már egy májusi zarándokcsoport látogatása, illetve annak záróáldása alkalmával is feljegyzett 1924. május 23-án:
„Az áldás alatt Őfelsége egész idő alatt térdelt, ami sebes térde miatt meglehetős fájdalmat okozott. Később azt mondta Kerssenbrock grófnőnek: ’Igen, fájt ugyan, de hiszen alattvalóimnak jó példát kellett mutatnom.’ Ezt igen kedves, őszinte hangnemben mondta, a gőg legkisebb jele nélkül, csak a helyzetéből adódó kötelességére gondolva.”
Jól érzékelhető az is, hogy az egykori Monarchia minden tájáról érkező látogatókban milyen erős érzelmi hullámokat keltett a száműzetésben élő uralkodói családdal való találkozás. Nyilvánvaló, hogy a tengerparti faluba az új Osztrák Köztársaság politikai mindennapjaiból – ahogy Stefan Zweig nevezte – a „tegnap világába”, vagyis a császárság megszokott rendjébe visszavágyó emberekben talán még mindig ott pislákolt a remény: a Habsburg család még visszatérhet a császárvárosba. Zita császár- és királyné pedig úgy tartott audienciát – olykor Ottót is bevonva – , mintha megállt volna az idő.
Biciklitúrán, (b-j) Félix, Róbert, Károly Lajos, Ottó
Az aznapi naplóbejegyzés még egy ritka pillanatot említ a késő délutáni kerékpártúra folyamán: „½ 6-tól ¾ 7-ig kirándulás kerékpárral, Őfelsége, Robert főherceg és én, a Marquina felé vezető úton mentünk, a hídig, jócskán a barlang alatt. – Útközben és a pihenő alatt Őfelsége a néhai Felségről [IV. Károlyról] beszélgetett velem, mégpedig éppen az utolsó óráiról, amire mindeddig alig volt példa köztünk. Ilyenkor mindig azt kéri, hogy Róbert főherceg menjen egy kicsit távolabb.”
A bő két évvel korábbi trauma, édesapja halála, és a száműzetés amúgy korántsem mostoha körülményei között megélt feszültség a gyermeki játékosság és a Zita által megkövetelt fegyelem között feloldódni látszik a szeretett nevelő, Degenfeld gróf jelenlétében, amit talán a zarándokok látogatása is előmozdíthatott. 1924 augusztusában az alig tizenkét éves Ottó viselkedésében mindenesetre már felsejlik az, amit édesapjával kapcsolatban 1972-ben vet papírra: igyekszik megtenni „a tőle telhető legjobbat”, felismerve a „a tegnap világa”, a húszas évek politikai realitása és az ő személyes sorsa közötti összefüggéseket. Ez a képessége hosszú pályafutása során mindvégig hasznára volt.
Fábry Eszter, Prőhle Gergely
Forrás
Forrás
