Huszár Pál, Walburga Habsburg Douglas és Habsburg György
a Habsburg Ottó Alapítvány rendezvényén, Pannonhalma, 2019. július 14.
Huszár Pál 1941-ben, Várpalotán látta meg a napvilágot, és az egyetemi éveket leszámítva egész élete szűkebb pátriájához, a Veszprém megyei kisvároshoz és annak tágabb környezetéhez kötődött. A gimnáziumi tanári pályát a rendszerváltás környékén egyetemi katedrára váltva részt vett a Veszprémi Egyetem Német Nyelv és Irodalom Tanszékének megszervezésében, majd utolsó éveiig a Pápai Református Teológiai Akadémián tanított, ahol az egyház- és művelődéstörténeti stúdiumok megtartása mellett a német nyelv szeretetét is igyekezett átadni a fiatal lelkészgenerációknak.
Pali bácsi az akadémiai élet és a magyar református egyház különleges intézménye volt. Veretes beszédei és mindig elegáns megjelenése sajátos habitust kölcsönzött neki, amelyben ugyanakkor semmiféle anakronizmus nem volt. Református magyar értelmiségiként tisztában volt azzal, hogy a modern körülmények között is kötelességünk megőrizni azokat az értékeket, amelyekre a 21. században is építhetünk.
Számára a pannon szellem és identitás nemcsak inspirációt jelentett, hanem megtartó közösséget is. Élete során sokat tett a minőségi dunántúli felsőoktatás megteremtéséért és fejlesztésért, a dunántúli reformátusság megmaradásáért, közéleti tevékenységével pedig mindig a térség érdekeit igyekezett szolgálni.
Hősei között nem csupán a genfi reformátor, Kálvin János és magyar követői foglaltak el fontos helyet, de a tágabb res publica Christiana, hazája és Európa iránt elkötelezettsége a rendszerváltást követően a főherceg és a páneurópai mozgalom irányába is terelte. Habsburg Ottóval folytatott levelezéséből kiderül: történészként és az országért tenni akaró közéleti szereplőként jól tudta – és a csatlakozás 20. évfordulóján talán nem érdektelen ennek a hangsúlyozása –, hogy az ország fejlődésének garanciája az Európai Unióhoz való csatlakozás.
„Közös örömünk kapcsán szeretném mélységes tisztelettel és hálával köszönteni Fenségedet azért a sok évtizedes fáradozásáért, amellyel tevékenyen hozzájárult e szívderítő esemény elérkezéséhez. Hiszem, hogy sok-sok honfitársam szívből jövő köszönetét továbbíthatom Fenségednek ezen örömteli esemény okán. Őszintén köszönöm Fenségednek, hogy a kilátástalanság hosszú és sötét éveiben is töretlen hűséggel, keresztényi odaadással képviselt bennünket, helyet akart biztosítani számunkra az egységes Európa házában. Köszönöm az »üres« széket az Európa-parlament üléstermében, köszönöm a bátor és következetes kiállást ügyünk mellett, miközben lélekben együtt örvendek Fenségeddel nemzetünk biztató sikereinek.”
A jogos eufória mellett ugyanakkor jól látta a kihívásokat, köztük a kereszténység arculatformáló szerepének csökkenését is. Számára – akárcsak Habsburg Ottó számára – a keresztény Európa gondolata több volt, mint politikai jelszó: úgy vélte, ezeknek az értékeknek meghatározó szerepet kell játszaniuk a kontinens politikai, társadalmi és szellemi architektúrájának alakításában.
„Mindezek mellett hiszem és vallom, hogy a Páneurópa Unió tevékenységére az Európai Unió bővítése után is változatlanul szükség lesz, hiszen minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy olyanná tegyük az Európai Uniót, amilyet a Páneurópa Szellemisége — helyesebb lenne lelkiséget írnom! — megkíván. Vallom, hogy keresztény Európára van szükségünk, mert az Úristen »kirekesztése« Európa életéből beláthatatlan következményekkel, katasztrófával járna. Mély felelősségtudattal és egyben büszke örömmel írom ezt a »hitvallást«, mert tudom, hogy Fenséged tevékenységét is mindig ez a meggyőződés határozta meg, és Istenünk meg is áldotta, sikerrel koronázta fáradozásait.”
A Habsburg Ottó közéleti szerepvállalását bemutató kötetének egyik első változatát közel egy évvel a fenti sorok születése előtt nyújtotta át a főhercegnek, aki 2003 tavaszán a Pápai Református Kollégium akkori legendás igazgatójának, Kálmán Attilának a meghívására érkezett a dunántúli városba. Habsburg Ottónak a zsúfolásig megtelt református templomban elmondott beszéde, amelynek e sorok szerzője elsős gimnazistaként szintén fültanúja lehetett, nem csupán a kiengesztelődés egy megható pillanata volt – hiszen az egykori trónörökös felmenőinek rekatolizációs törekvései miatt kellett a kollégiumnak a 18. század derekán több évtizedre a közeli Adásztevelre menekülnie, azt megelőzően pedig a város reformátusságának számos meghatározó egyéniségét ítélték gályarabságra -, hanem ékes példája annak is, hogy az ekkor már 91. életévében járó egykori trónörökös mennyire szívén viselte a fiatalság, az oktatás, a nemzet és a kontinens jövőjének ügyét.
Kocsev Bence
A magyarországi protestáns egyházak az egyetemes felügyelői – ahogy mi, lutheránusok nevezzük -, és – a református elnevezés szerint – egyetemes főgondnoki tisztséget azért hozták létre, hogy az ellenreformáció kemény időszakát követően a népes protestáns közösség számára lehetővé váljon az érdekérvényesítés a katolikus Habsburg császári hatalommal szemben. Az egyház népe által megválasztott, vagyis demokratikus legitimációval rendelkező, többnyire vagyonos, nemesi származású világi vezetőkkel az Udvar is könnyebben megtalálta a hangot, mint a papsággal, a főgondnokok, felügyelők világi, közéleti dolgokban való jártassága pedig segíthette az egyházak ügyét. A protestáns egyházi vezetés paritásos rendszerének egyúttal teológiai üzenete is volt: Luther Mártonnak az egyetemes papságról vallott álláspontja öltött szervezeti formát, vagyis az, hogy Jézus Krisztus ügyének szolgálata nem kötődik a papi hivatáshoz, még ha a teológiai tudás természetesen továbbra is elengedhetetlen.
Az egyetemes főgondnoki és felügyelői szolgálatot a kommunista hatalomátvételig a református és evangélikus vallású arisztokrácia képviselői töltötték be, a diktatúra idején pedig változó dinamikával követték egymást a hatalom hű kiszolgálói és olyan művészek, értelmiségiek, akiknek közéleti elfogadottsága segíthette az egyházak ügyét.
A rendszerváltozást követően is többnyire ez utóbbiak vállalták, vállalják e szolgálatot, igyekezvén támogatni a különböző egyházkormányzati szinteken tevékenykedő lelki vezetőket – a gyülekezetektől, az egyházmegyéken és -kerületeken át az országos szintig.
Huszár Pál nagyszerű példája volt az egyháza iránt elkötelezett, a világ dolgaiban jártas egyházi szolgálattevőnek. Számos alkalommal voltunk együtt konferenciákon, protokolláris és istentiszteleti alkalmakon, ahol volt lehetőségünk arra is, hogy valamelyest magánemberként is megismerjük egymást. Magyarországon – noha a kormányzatban nyilvánvaló a református többség – a katolikus dominancia miatt inkább a klerikális mentalitás jellemző, ami a világi vezetői státuszt sok esetben nem is tudja értelmezni. Az ilyen helyzetek furcsaságát Pali bácsi kiváló humorral kommentálta, mint ahogy akkor is nagyon érdekes és egyben szórakoztató volt vele beszélgetni, amikor kiderült, hogy én a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatójaként dolgozom, ő pedig az utolsó magyar trónörökös, európai politikus őszinte híve, egy, a közéleti pályafutását bemutató kötet szerzője. Így volt aztán vendége rendezvényeinknek, ahol mindig megállapítottuk: ha a Habsburg-ház képviselői évszázadokkal korábban is olyan nagyvonalú és toleráns személyiségek lettek volna, mint Ottó, akkor lehet, hogy a mi egyházi tisztségeink nem is léteznének.
Huszár Pál mély hite, tartása, eleganciája, veretes beszéde a református egyház közösségen kívül is példaadó volt. Isten áldja emlékét!
Prőhle Gergely
