Fotó: Habsburg Ottó a Márai-centenárium alkalmából megnyílt kiállításon, az író szülőházában
(Kassa, 2000. április 11.)
|
San Diego, 1987 nov. 20.[1] Királyi Fenség, már nem sokan élnek, akik elmondhatják, hogy 1916 egyik novemberi[2] délelőttjén ott voltak a budai Várnegyed ugynevezett Uri utcáján és látták, amint az udvari batár a koronázási ünnepségről érkező királyi párral áthajtott az ünneplők sorfala között. De én tizenhat esztendős kamasz fejjel ott voltam, láttam a batárban a megkoronázott magyar királyt oldalán a királynéval és láttam egy (azt hiszem fehér attilába öltöztetett) fiugyermeket, aki a szép fiatal királyné térdére támaszkodott és láttára az egybegyültek hangosan kiabálták: „A trónörökös.” A batár elhajtott, az emlék megmaradt. Ez volt egyike az utolsó nagy pillanatnak, amikor sokan reménykedtek, hogy a királyi pár kiutat tud találni a háború förtelmes mocsarából. És sokan reménykedve tekintettük (sic!) a gyermekre, bizakodva, hogy módja és ereje lesz betölteni hivatását. Nem igy történt, de az emlék erős és eleven maradt. Most, a mikor Fenséged 75-ik születésnapját ünnepli, mint vén szemtanu visszagondolok sokmindenre és nem mulasztom el hogy testi-lelki erőt kivánjak még hosszú időre Fenségednek, Mélyen tisztelő hive Márai Sándor[3] |
A négy évtizeddel korábban az emigrációt választó magyar író számára az 1987-es esztendő újabb sorscsapást hoz: miután az előző év januárjában elvesztette életének hű társát, Lolát, tavasszal váratlanul meghal 46 éves nevelt fiuk, János. Napjait teljes magányban, egyre fogyatkozó testi erőben, kihunyó szellemmel tengeti. Naplót elvétve ír, könyvet már nem, csak sorokat, rövid részleteket olvas, zenét évek óta nem hallgat. „Fázom. Vége a nyárnak, ami nem volt nyár, vége az életnek, ami végül nem hozott mást, csak a groteszk öregséget és az abszurd halált” – vallja meg keserűen.[4]
Ebben az állapotban felértékelődnek az emlékek. Különösen az évfordulók, születésnapok. A sajátján – amelyet egy ideje római számokkal jelöl – minden évben röviden összegez; névnapján „névsorolvasást” tart, ki él még az 1944-es, utolsó együtt töltött Sándor-nap résztvevői közül. De ugyanígy emlékezik meg évről-évre Loláról, néhány hónaposan meghalt közös gyermekükről, Kristófról, és a Magyarországról való távozás dátumáról.
A Habsburg Ottónak szóló sorokat nem a Monarchia iránti nosztalgia érzése diktálta. Márai nem elsősorban a dualista államalakulat politikai rendszerének nagyszerűségére, imponáló gazdasági teljesítményeire réved vissza, hanem a kor kulturális atmoszféráját, a magán- és közélet emberhez méltó életfelfogásának és -stílusának hiányát fájlalja. A volt trónörökössel 1977 és 1988 között folytatott, jórészt születésnapi megemlékezésekre és egymásnak megküldött köteteikért mondott köszönetekre korlátozódó levélváltásuk mintegy tucatnyi dokumentuma közül ez az egyetlen, amelyben a „hajdanvolt birodalomra” utal. Egykori – egyetlen – személyes találkozásuk ürügyén.
1943-tól vezetett naplójában Márai egyszer időz el hosszabban Ottó személyénél.[5] A bejegyzés 1979-ből, salernói tartózkodásuk végéről származik: „Habsburg Ottó könyve: Jalta, és ami utána történt.[6] Az európai statiszták között ez a maradék Habsburg a ritka személy, aki hitelt érdemel. Műveltsége, világlátottsága, bátorsága, ahogy a jaltai árulást leleplezi és kimondja, jó ízlése, nagyúri tapintata, ez mind együtt, ritka tünemény. Majdnem mindennel egyetértek vele abban, amit elutasít és megtagad: a kommunizmust, a fertőzött áldemokráciát… De aztán következik a küszöb, amikor az olvasó megtorpan, amikor nemcsak azt mondja, amit nem akar, hanem kimondja, mit akar: keresztény Európát. Itt az olvasó köhint, behajtja a könyvet. Nincs mit csodálni azon, hogy egy Habsburg vallásos, származása, nevelése, minden a klerikális oldalra állítja. Nem csodálni való, hogy egy ilyen kivételesen művelt és okos államférfi az európai konföderációt – amit mostanában kalapálgatnak, s ami az utolsó reménység, hogy Európa egészében nem lesz valamilyen finnesített orosz kolónia (akkor is az lesz, ha a kommunizmust feladja a szovjet birodalom, mert ez az óriási hatalom, állig felfegyverzett imperializmus most már önsúlyával reátehénkedik egy nemzeti államok füzérében lazán összefűzött Európára). Mi is az a »keresztény Európa«? Mikor volt Európa igazán Európa – tehát a fausti értelemben a kutató, a feltáró, a dialektikus Európa?”[7] – teszi fel a kérdést magának Márai, és másfél ezer év történelmére visszatekintve komor mérleget von.
Pesszimizmusa személyes sorsának ismeretében válik érhetővé. Az író ezidőtájt lanyhuló érdeklődéssel követi a napi politika eseményeket. Így nem szentel figyelmet a kontinens jövőjét alapjaiban megváltoztató az évi európai parlamenti választásoknak, amely Habsburg Ottó politikai karrierjében is új szakasz nyitányát jelentette. Márai ekkor már búcsúzik az Óvilágtól: „Kapcsolatom Európával most, amikor a talán végleges távozás pillanata közelít: nem »csalódás«, rosszabb. Közöny.”[8]
A Garrenek műve Habsburg Ottó könyvtárából, Márai mellékelt névkártyájával
Megérte, hogy 88 évesen még kézbe vehette a Vörösváry István torontói nyomdájából kikerült főművét. A regényfüzérben Márai azt a légkört idézte meg – és teremtette ezáltal újjá –, amelynek kisugárzását az 1914-gyel visszavonhatatlanul elsüllyedt polgári világban legerősebben Kassán és Kolozsváron érzékelte, és amelynek több művében – így az Egy polgár vallomásaiban, A gyertyák csonkig égnek-ben, és talán legsikerültebben a Szindbád hazamegy-ben – állított emléket. A mű egy példányát Habsburg Ottónak is eljuttatta. A Jalta-könyv óta eltelt évtizedben Európa meghatározó politikusává lett egykori trónörökös köszönő sorai kettejük levélváltásának általunk ismert utolsó darabja.
|
1988. október 22.-én. Igen tisztelt, kedves Márai! Hálásan köszönöm, hogy olyan kedves volt és elküldette nekem „A Garrenek Müve” című, gyönyörü új kiadásban megjelent kétkötetes munkáját. Ujságcikkből értesültem róla és annál jobban örülök, hogy máris birtokomban van. Remélem, hogy a karácsonyi szünetben találok egy kis időt beleolvasni, – tudom, hogy nagyon fogom élvezni. Ismételt köszönettel és nagyon sok jókívánsággal, szívélyesen üdvözlöm, HABSBURG OTTO |
A levél kézhez vétele után négy hónappal, 1989. február 21-én lezárult az író földi pályafutása.
Vasbányai Ferenc
[1] HOAL I-2-b-Márai Sándor. A szöveget betűhíven közöljük. Ezúton köszönöm meg Mészáros Tibornak és Komáromi Csabának, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak a segítségét, akik lehetővé tették számomra, hogy betekinthessek az intézmény által őrzött Márai-levelekbe.
[2] Márai pontatlanul emlékezik, IV. Károly és Zita koronázását 1916. december 30-án tartották Budán.
[3] Szokásához híven a leveleket – akárcsak a boríték címzését – géppel írta, kézzel csak a szignót vetette papírra.
[4] A teljes napló, 1982–89. Budapest, Helikon, 2018, 367.
[5] Csonka Emil megkeresésére 1964-tól küldött írást az Új Európa című, Habsburg Ottó által támogatott folyóiratba. A kérdésről lásd Bodri Ferenc: Márai Sándor jelenléte a müncheni Új Európában. Forrás, 1992, 7, 38–50.
[6] Helyesen: Jalta és ami utána következett. Válogatott cikkek, tanulmányok. München, Griff, 1979.
[7] A teljes napló, 1978–81. Budapest, Helikon, 2017, 124.
[8] Uo., 171.
