A jaltai konferencia 80 évvel ezelőtt, 1945. február 4. és 11. között zajlott a Krím-félszigeten. A II. Sándor cár által építtetett, majd utódja, II. Miklós alatt átalakított Livadia-palotában tartott nemzetközi értekezlet történelmi fogalommá vált. Itt ült össze a három, a hitleri birodalommal szemben szövetségben álló nagyhatalom vezetője: Franklin D. Roosevelt, Winston Churchill, illetve Joszif Visszarionovics Sztálin – és többszáz fős delegációik. Itt döntöttek nyolcfordulós tárgyalássorozat után azokról a kérdésekről, amelyek kialakították a II. világháború utáni világrendet.
A konferencia idején még dörögtek az ágyúk Budapesten, a magyar főváros ostromának utolsó véres harcai folytak. Északabbra, a lengyel síkságot átszelő szovjet csapatok Georgij K. Zsukov marsall vezetésével négy nappal a konferencia megkezdése előtt, az Odera folyóig jutva, 40 km-re megközelítették Berlint. Ezzel párhuzamosan Ivan Sz. Konyev marsall a Neisse folyó felé tört. Észak-nyugaton az amerikai csapatok, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békeszerződéseket előkészítő tárgyalásoknak helyet adó Münster és Osnabrück bombázásával próbáltak előre nyomulni. Franciaország területéről a németeket Colmar környékén szorították ki. Észak-Olaszországban Bologna térségében folytak a harcok. A Távol-Keleten ekkor az amerikai katonai vezetés – Habsburg Ottó szerint – nagyjából biztos volt abban, hogy Tokió már halálos sebet kapott, és hajlandó lesz békét kötni. Megjegyzi ugyanakkor, hogy ezt Roosevelt és politikai tanácsadói nem teljesen így látták, és főleg brit részről különösen is aggodalommal figyelték Japán kemény ellenállását.[1]
Habsburg Ottó 1944. november 2-án érkezett vissza Európába az Egyesült Államokból, ahol négy éven át menekültként élt. 1945. január végéig Lisszabonban maradt, és csak ezt követően utazott Franciaországba.[2] A konferencia idején Párizsban tartózkodott. Otthonosan mozgott a Cayre Szállodában, hiszen az épületben 1940-ig egyfajta náciellenes főhadiszállást üzemeltetett. Ezekben a napokban rendkívül aggasztotta a szovjet katonai előretörés és a kialakulóban lévő geopolitikai szituáció. 1945. február 19-én levéllel fordult Roosevelt elnökhöz, amelyben – látva a szovjetbarát osztrák emigráció visszatérését – felvetette a német oldalon harcoló „megbízható” osztrák hadifoglyok mielőbbi hazatérésének és ellenséges vonalak mögötti bevetésének lehetőségét, hogy ezzel is csökkentse annak veszélyét, hogy az ország a háború után Moszkva érdekszférájába kerüljön.[3] Habsburg Ottó célja ekkor az volt, hogy legalább Ausztriát megmentse a szovjet befolyás alól. Attól tartott, hogy a Vörös Hadsereg a Német Birodalom végleges összeomlása után nem fog önként távozni az általa felszabadított – egyben elfoglalt – területekről.
Habsburg Ottó és testvére, Félix az Egyesült Államokban a második világháború alatt
Az események helyes megítélése érdekében – szokásához híven – Habsburg Ottó 1945 februárjában is a lehető legtöbb információt igyekezett összegyűjteni a nemzetközi helyzetről és magáról a Krím-félszigeten zajló történésekről. Ebből a célból a rádióadásokon és a sajtón kívül azokat a nexusait is felhasználta, amelyek angolszász és más nyugati diplomatákhoz, újságírókhoz és politikusokhoz fűzték. Később rendszeresen nyilatkozott Jaltáról, számos cikkben, előadásban elemezte annak hatásait; 1979-ben, egyik első magyar nyelven is megjelent könyvének is a „Jalta” címet választotta.[4]
Habsburg Ottó meghatározóan fontos világpolitikai fordulatként értékelte a Krím-félszigeten 80 évvel ezelőtt lezajlott konferenciát, de eredményei időtállóságában kezdettől fogva kételkedett. Hibásnak tartotta a tárgyaló nagyhatalmak hozzáállását. Az egykori trónörökös véleménye szerint a jaltai megállapodás természetellenes alapokon nyugodott, és szembement a történelmi logikával, így azonnal feszültségekhez vezetett. Habsburg Ottó úgy látta, hogy minden későbbi hidegháborús szembenállás e konferenciára vezethető vissza. Véleménye szerint az alapvető probléma az volt, hogy 1945. február elején zajló nagyhatalmi egyeztetésekre egy olyan pillanatban került sor, amikor a stratégiai – és így a politikai – feltételek a szovjeteknek kedveztek, és az amerikaiak még a Moszkvával kapcsolatos illúzióik foglyai voltak.
Habsburg Ottó elemzéseiben hangsúlyozta, hogy a Gern von Rundstedt tábornagy vezette német offenzíva az Ardennekben, 1944. december 16. és 26. között visszavetette az angolszász előrenyomulást, és ezzel lényegében a szovjeteknek kedvező katonai helyzetet teremtett. Az egykori trónörökös szerint az amerikai vezérkar és a politikusok legtöbbször a főparancsnok, Eisenhower javaslatait figyelmen kívül hagyva hozták meg döntéseiket. Később összegyűjtött információk alapján úgy látta, hogy a fő felelős George C. Marshall tábornok volt, aki a William J. Donovan tábornok hírszerző szolgálatának (OSS) az adataira támaszkodva úgy vélte: a Harmadik Birodalom még jelentős tartalékokkal bír, ezért óvatos volt a Németországgal szembeni nyugati katonai előrenyomulás során. Habsburg Ottó azt is hangsúlyozta, hogy Eisenhower azon javaslatát, miszerint az amerikai delegáció Jaltán ne fogadjon el végleges demarkációs vonalakat, szintén nem hallgatták meg.[5]
Az egykori trónörökös kedvezőtlen tényezőként tartotta számon továbbá Roosevelt elnök rendkívül rossz egészségi állapotát is. Néhány hónappal a jaltai konferenciát megelőzően, 1944 szeptemberében személyesen beszélt vele, és már ekkor érzékelte a betegség elhatalmasodását az amerikai politikuson. Habsburg Ottó szerint ez annál is inkább nagy problémát jelentett, mert Roosevelt a konferencia alatt döbbent rá, hogy Sztálinnal szembeni megengedő politikája tévesnek bizonyult, de nem volt olyan fizikai állapotban, hogy felvegye a kesztyűt a kommunista diktátorral. Az amerikai elnök azzal nyugtatta magát, hogy az Egyesült Államok olyan gazdasági fölénnyel zárja majd a háborút, hogy a Szovjetunió kénytelen lesz engedményeket tenni a jaltai konferencián kikényszerített határok vonatkozásában. Habsburg Ottó a Krím-félszigeten jelen lévő amerikai diplomatáktól arról is értesült, hogy nagyon hamar nyilvánvalóvá vált: az oroszok mindenről értesülnek, amit az angolszászok zárt körben egyeztettek, szó szerint idéztek titkos megbeszéléseket.[6] Az egykori trónörökös a beépített ügynökök, mint például Alger Hiss[7] vagy Harry Dexter White[8] szerepét is meghatározónak tartotta a jaltai konferencia kimenetele szempontjából, mert úgy vélte, hogy ezek az – amerikai adminisztrációban dolgozó kommunistaszimpatizáns – személyek fontos információkkal látták el a Kremlt, amit a szovjetek fel tudtak használni a tárgyalásokon.[9]
Churchill, Roosevelt és Sztálin Jaltában
Forrás: British Pathé
Az egykori trónörökös mindazonáltal aláhúzta: bármennyire meglepően is hangzik, Jalta nagy vesztese Oroszország volt. Véleménye szerint a konferencián Sztálin által elért követelések valójában nem illeszkedtek a történelmi logikához, és túlzott európai területszerzése, illetve az azzal járó feszültségek hatalmas energiákat követeltek a Szovjetuniótól. A jaltai sikerek valójában elterelték a Kreml figyelmét a távol-keleti térségről, holott Oroszország sorsa számos elemző szerint mindig Ázsiában dőlt el. Habsburg Ottó már az 1950-es évektől úgy vélte, hogy a 20. század második fele sem lesz ez alól kivétel. Az egykori trónörökös a Kreml számára a nagy kihívást Kínában látta. Habsburg Ottó már nagyon korán meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió nem lehet hosszú életű, mert amikor a legerősebbnek és a legbefolyásosabbnak érezte magát, azaz Jaltában, olyan döntéseket kényszerített ki, amelyek saját bukását készítették elő.
Habsburg Ottó szerint Sztálin erőszakossága, ami a jaltai konferencia döntéseit eredményezte, Európa számára voltaképp nem csak értelmetlen szenvedést, hanem nagy lehetőséget is hordozott. Az Öreg Kontinens lakói nem törődhettek bele abba a felosztásba, amely 1945-ben a Krím-félszigeten született, így ez a kényszer, paradox módon, jelentős életerőt, motivációt adott az európaiaknak. A konkrét közös európai építkezés nemcsak elkezdődött, hanem részben meg is valósult, és olyan technológiai, ipari potenciál alakult ki, amely néhány évtizeddel később felülmúlta a Szovjetunióét. Az egykori trónörökös szerint azonban a legsúlyosabb csapás a Kreml számára az volt, hogy az egyesült Európa „ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt arra a száztizenegymillió európaira, akik a jaltai megállapodások óta szovjeturalom alá kényszerültek.”[10] Habsburg Ottó mindezeket szem előtt tartva a kezdetektől fogva rendszeresen hangsúlyozta, hogy a vasfüggöny létébe nem nyugodhat bele a nyugati szabad világ.[11] Hozzátette, hogy a jaltai döntés nem volt szükségszerű, és Európának nem érdeke, hogy ehhez ragaszkodjon. Később, a berlini fal leomlása után is így figyelmeztetett: „Mai körülmények között a NATO-bővítés halogatása csak, mert Oroszország ellenzi azt, egyet jelent Jalta véglegesítésével. Jóllehet az úgynevezett jaltai határok valamelyest módosulnának. De ez nem változtat a lényegen, a károkon és veszélyeken, amelyeket ez a diktátum előidézett. A NATO-t ma nem kiterjeszteni egyet jelent azoknak az eredményeknek az eltékozlásával, amelyeket a közép- és kelet-európai népek hősiességének köszönhetünk. Ebbe az is beletartozik, hogy tárgyalási alapnak fogadjuk el azokat a feltételeket, amelyeket Moszkva támaszt. Emigyen első- és másodosztályú kategóriába soroljuk Európa országait, ami végzetes következményekkel jár.”[12]
Végül, Habsburg Ottó elemzéseiben előszeretettel hasonlította össze a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszust és a jaltai konferenciát. 1965-ben, húsz évvel a Krím-félszigeten tartott tárgyalások után, így írt:
„A Bécsi Kongresszuson annak megérzése és belátása, hogy a tegnapi ellenség a holnapi szövetséges kell legyen, mélyen benne gyökerezett a tárgyalófelek gondolkodásában. Jaltában viszont […] a morális alapelvek iránti érzéknek a legkisebb nyomát sem lehetett megtalálni. Egyedül a hatalmi politika volt a döntő. A nyugati képviselők nem egyszer csatlakoztak Sztálin brutális felfogásához. A határozatokat kizárólag csak a győztes hatalmak mindenkori, sok esetben éppen csak vélt érdekei döntötték el, sőt még saját kisebb szövetségeseiket is – gondoljunk csak Lengyelországra – alig kezelték jobban, mint a legyőzötteket. A Bécsi Kongresszuson 1814–15-ben viszont mindenekelőtt megkísérelték, hogy általánosan érvényes normákat állapítsanak meg, olyanokat, amelyek a győzőkre és legyőzöttekre egyaránt kötelezők […] Bécsben is vétettek az erkölcsi alapelvek ellen és nem egy döntést különleges, gyakran jogtalan érdekek szabtak meg. Ez azonban, ellentétben Jaltával, nem a szabály volt, hanem a kivétel. [….] Ha egy szerződést csupán a minden morális tekintettől független puszta hatalmi politika diktál, akkor ez hatásában szükségképpen szétveti az állami és államközi kereteket és az egyes ember életébe mélyen belenyúl. Egész népcsoportok kiirtása, az emberi jogok lábbal taposása mindig logikus következménye az olyan nemzetközi látszat-rendnek, amelynek alapja egyedül és kizárólag az ököljog […] A történelmi órában erkölcsi kötelesség, hogy tanuljunk a múltból és az emberiség által gyűjtött tapasztalatokat tettekre váltsuk. Ilyenkor nem szabad elfeledni, hogy igazi békét csak az emberi jogok tiszteletben tartása és megvalósítása teremthet. Annak érdekében, hogy az egyes ember jogain alapuló békét elérhessük, már ma meg kell találni és meg kell ragadni a szükséges eszközöket…”[13]
Habsburg Ottó intelmei, fent idézett gondolatai 80 esztendővel Jalta és 35 évvel a vasfüggöny leomlása után – egy olyan korban, amikor új világrend formálódik – nemcsak az emlékezést szolgálják, hanem minden bizonnyal megszívlelendő iránymutatást is jelenthetnek.
Fejérdy Gergely
[1] Habsburg, Otto: Damals begann unsere Zukunft. Wien – München, Herold, 1971, 115. (a továbbiakban: Damals begann)
[2] Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Ford. Blaschtik Éva. Budapest, Európa, 2003, 186.
[3] https://history.state.gov/historicaldocuments/frus1945v03/d382 (letöltés: 2025.01.31.)
[4] Habsburg Otto: Jalta és ami utána következett. Válogatott cikkek, tanulmányok. München, Griff, 1979.
[5] Damals begann, 114–115.
[6] Habsburg Ottó: Sztálin két történelmi tévedése. Új Európa, 1971, 1, 7–11.
[7] Máig nem bizonyított, hogy Alger Hiss ténylegesen szovjet kémként tevékenykedett az amerikai külügyminisztériumban.
[8] Közismert és egyben nem vitatott tény, hogy Harry Dexter White, aki az egyik meghatározó személyisége volt a Bretton Woods-i rendszer létrehozásának, kommunista párttagként és a Szovjetunió informátoraként működött az 1940-es években.
[9] Damals begann, 137.
[10] Habsbourg, Otto de: Perspectives européennes dans la politique mondiale. In: Gaupp-Beghausen, Georg von: 20 années C.E.D.I. Madrid, Nacional, 1971, 643.
[11] Habsbourg, Otto de: Vers une Europe nouvelle. In: 20 années C.E.D.I., 66.
[12] Habsburg Ottó: Az atlanti szervezet bővítése. Magyar Hírlap, 1997. május 10., 3.
[13] Habsburg Ottó: Az igazi béke alapja. Új Európa, 1965, 7/8, 5–6.
