Friedrich August von Hayek, 1962, Knokke, Belgium (Jelzet: HOAL 15A 6-9)
Néhány héttel ezelőtt egy markáns, egyúttal vitára ösztönző véleménycikk jelent meg az ismert amerikai hetilap, a Newsweek hasábjain. A rövid írás, amelyet egy befolyásos konzervatív think tank elnöke jegyez, és amely a protekcionista gazdaságpolitika, így többek között a védővámok pozitív hatásait méltatja, európai – és így magyar – nézőpontból meglehetősen aggasztó jövőt vetít előre, még akkor is, ha a felvázolt elképzelések elsősorban a kínai export visszaszorítását célozzák. Hogy a meghirdetett program mögött valóban koherens és – ami talán még fontosabb – ténylegesen megvalósítható gazdaságpolitikai megfontolások állnak, az hamarosan kiderül; a cikk mindenesetre jól dokumentálja, hogy az elmúlt időszakban miként mozdultak el a republikánus preferenciák a szabadpiac pártolásától a protekcionizmus, és ezáltal a gazdasági folyamatokba való egyre fokozottabb állami beavatkozás támogatása felé.
Republikánusnak és konzervatívnak lenni – még ha e két fogalom nem is mindig fedi egymást – nem szükségszerűen jár együtt a vámok, kvóták és egyéb központi szabályozások hatékony gazdaságpolitikai eszközként való elfogadásával, pláne nem azok lelkes rekomendálásával. Éppen ellenkezőleg: a piacgazdaság szabadságának hangsúlyozása régóta központi szerepet játszik e politikai és szellemi tradíció arculatának formálásában. A huszadik század második felének konzervatív miliőjét nagyban meghatározó Russell Kirk például – igaz, nem fenntartások nélkül, de – több írásában is amellett érvelt, hogy a piacok független működése hosszú távon elősegíti az egyéni szabadság kiteljesedését és a gazdasági jólét megteremtését; a névadónkkal szintén közeli kapcsolatban álló William F. Buckley Jr. pedig első jelentős művében, a God and Man at Yale című kötetben azt sérelmezi, hogy a patinás amerikai egyetemek közgazdasági curriculumait olyan tankönyvek uralják, amelyek a keynesiánus tanítást népszerűsítik, miközben szinte teljesen figyelmen kívül hagyják a szabadpiaci elveket valló közgazdászok munkásságát. Az amerikai konzervatív reneszánsz egyik fontos fórumaként működő National Review alapítójának ötvenes évek eleji látlelete nagyrészt helytálló volt, hiszen az általa támogatott liberális gazdaságpolitikai dogmák csak évtizedekkel később váltak a közgazdasági gondolkodást meghatározó domináns irányvonallá, majd Ronald Reagan és Margaret Thatcher politikai színrelépését követően kanonizált politikai gyakorlattá.
Habsburg Ottó, Friedrich August von Hayek és a közgazdász felesége, Helene Bitterlich a Mont Pelerin Society oxfordi ülésének szünetében.
A fotót 1959-ben Fritz Machlup készítette. (Jelzet: HOAL 15A 5-33)
Ennek a korszakváltásnak volt egy sajátos pillanata az 1974-es közgazdasági Nobel-díj odaítélése, ahol a két díjazott gondolkodása nem is állhatott volna távolabb egymástól: az akkori fősodratú gondolkodást képviselő svéd Gunnar Myrdal a jóléti állam egyik meghatározó teoretikusa, míg Friedrich August von Hayek a szabadpiaci kapitalizmus elkötelezett híve volt. Utóbbi elismerése – akár szándékosan, akár nem – egy olyan paradigmaváltás előhírnöke volt, amely az intervencionista, az aktív állami beavatkozást támogató gazdaságpolitikai irányvonal hosszú időn keresztül tartó dominanciájának végét jelentette. Ez a szemléletváltás azonban nem csupán az osztrák származású közgazdásznak köszönhető, hanem jelentős mértékben annak a Mont Pelerin Society-nek is, amelynek megalapításában meghatározó szerepet vállalt, és amelyet egészen 1961-ig elnökként irányított.
Az 1947-ben, a svájci Lausanne melletti Mont Pelerin-en található Hotel du Parc-ban alapított szervezet tagjainak gondolkodását alapvetően határozták meg a 20. század első évtizedeinek eseményei, különösen az európai birodalmak összeomlása, valamint a nacionalista és tekintélyelvű rendszerek térnyerése. Bár nézeteik számos tekintetben eltértek, közös meggyőződésük volt, hogy az intervencionista és kollektivista tendenciák alapvető veszélyt jelentenek a demokrácia, a nemzetközi rend, a magántulajdon szentsége és az egyéni szabadság eszméire. Úgy vélték, hogy a nemzetek feletti gazdasági intézmények sok szempontból stabilabb és hatékonyabb alternatívát jelentenek a széttagolt nemzetállamokkal szemben, amelyek nemcsak a piacok szabadságának és a magántulajdon védelmének biztosítására bizonyultak képtelennek, hanem szélsőséges esetekben ezeket saját irányításuk alá is vonták. A roppant sokszínű alapítógárda tagjai között ott találjuk többek közt az osztrák közgazdasági iskola képviselőit és amerikai követőiket, az ordoliberális német közgazdászokat, az osztrák és olasz gazdasági csoda meghatározó alakjait, valamint kiemelkedő társadalomtudósokat.
Antikommunizmusa és a gazdasági kérdések iránti affinitása szinte természetes módon terelte Habsburg Ottót a Mont Pelerin Society felé, amelynek éppen hatvanöt évvel ezelőtt, 1959 decemberében lett hivatalosan is a tagja. Különösen szoros volt a kapcsolata az osztrák közgazdasági iskola kései nemzedékének korifeusaival, akik alapvetően határozták meg a szervezet első évtizedeinek arcélét. Az Alapítványunk archívumában őrzött, Friedrich August von Hayekkel, Ludwig von Misesszel, vagy éppen Fritz Machluppal folytatott levelezés izgalmas betekintést nyújt az egykori trónörökös és a neves közgazdász-professzorok közötti relációba. Korrespondenciájuk nem csupán a szűken vett gazdaságpolitikai kérdésekre korlátozódott, hanem az osztrák és európai közélet ügyes-bajos ügyeire is kiterjedt. (A hetvenes évek elején az akkor éppen princetoni professzorként dolgozó Machlupot például az egykori főherceg igyekszik győzködi arról – sikertelenül –, hogy vállalja el az Osztrák Nemzeti Bank élére történt jelölést.)
Xerox Scan_20241216085629
Habsburg Ottó 1959 decemberében lett hivatalosan a Társaság tagja.
A felvételről szóló értesítést az akkori elnök, Friedrich August von Hayek szignálta. (Jelzet: HOAL-I-2-b-Friedrich August von Hayek)
Habsburg Ottó természetesen tisztában volt azzal, hogy a Társaság által képviselt neoliberális eszmeiségnek – amely jóval gazdagabb és árnyaltabb, mint amit a köznapi, leginkább pejoratív szóhasználat sugall – különböző hangsúlyai vannak, és hogy a Wilhelm Röpke-féle humanizált gazdasági gondolkodás, ahogy ezt Russell Kirk nevezte, a társadalmi kohézió szempontjából minden bizonnyal előnyösebb, mint a chicagói iskola piaci fundamentalizmusa, ugyanakkor azt is látta, hogy csak ezen a fórumon keresztül lehetséges eredményesen szembeszállni a „tervezők és bürokraták arroganciájával”.
„Egyetlen állam sem képes gazdasági igazságosságot biztosítani, ha politikai berendezkedése nem garantálja a szabadságot” – hangsúlyozta Habsburg Ottó a Társaság 1961-es torinói éves találkozóján tartott előadásában. Ez a felismerés, miszerint a politikai és gazdasági szabadság egymástól elválaszthatatlanok, gyorsan közös alapot teremtett az európai és amerikai konzervatívok, valamint a Mont Pelerin Society (neo)liberális gondolkodói között. A két hálózat közös halmazában pedig nemcsak névadónkat, hanem hosszabb-rövidebb ideig olyan közeli nexusait is megtaláljuk, mint a már emlegetett Russell Kirk és William Buckley; a The Heritage Foundation alapító-elnöke, Edwin Feulner (ő a Társaság elnöki pozícióját is betöltötte a kilencvenes évek végén); a befolyásos amerikai újságíró, Henry Hazlitt; vagy – hogy ne csak tengerentúli példákat hozzunk – a „reakciós liberális” Erik von Kuehnelt-Leddihn és a belga üzletember, Henri de Lovinfosse.
Az eredetileg szinte kizárólag európai és észak-amerikai tagokat számláló Társaság később egyre globálisabbá vált, ami Habsburg Ottó számára is új kapcsolati lehetőségeket hozott. Legmeghatározóbb távol-keleti partnerét, Seigen Tanakát a szervezeten keresztül ismerte meg, később pedig aztán ő maga is fontos szerepet játszott a kelet- és délkelet-ázsiai kapcsolatépítésében, hozzájárulva ezzel a Társaság nemzetközi bővüléséhez és népszerűsítéséhez. Az Asahi Shimbun nevű lapban 1962-ben közzétett írása például, amelyben részletesen bemutatta a szervezet munkáját, a szélesebb japán nyilvánosság számára is ismertté tette annak alapelveit és programját. Habsburg Ottó és Hayek számára egyébként is különleges jelentőséggel bírt Japán. Az egykori trónörökös gyakori vendég volt az országban, míg a közgazdász-professzor – akit szintén mély szakmai és személyes kapcsolatok fűztek a japán szellemi és gazdasági élet szereplőihez – a Nobel-díj átvételekor tartandó előadására is a már említett Tanaka vendégeként készült fel Tokióban. „Sajátos – írja egyik nyolcvanas évek elején kelt levelében a főherceg –, hogy bár nem élünk messze egymástól, mégis Tokióban találkozunk.”
Warren Nutter, Friedrich August von Hayek és Aki Nanjo a Mont Pelerin Society ülésén, 1962, Knokke, Belgium (Jelzet: HOAL 15A 6-9)
Bár az 1990-es müncheni éves találkozón – amelynek középpontjában a közép-európai rendszerváltások értelmezése állt – a téma iránti érintettsége okán Habsburg Ottó ismét előadást tartott a Társaság plénuma előtt, 1979-es európai parlamenti képviselővé választásától fogva egyre ritkábban vett részt a Mont Pelerin Society ülésein, mindez azonban elsősorban praktikus okokra vezethető vissza: az összejövetelek időpontja rendszerint egybeesett az európai parlamenti őszi politikai évadának kezdetével. Mindazonáltal beszédeiből és indítványaiból világosan kirajzolódik, hogy húszéves parlamenti pályafutását mélyen áthatotta a Társaság által képviselt filozófia. Sajátos példája ennek az ún. Lomé Egyezmény első újratárgyalását övező vita, amely az Európai Gazdasági Közösség és a Globális Dél országai között 1976-ban létrejött kereskedelmi és segélyezési konvenció finomítását célozta. Ezen a fórumon Habsburg Ottó a központosított megoldások és a segélyezés priorizálása helyett a kereskedelmi komponens megerősítését szorgalmazta, jelezve, hogy hosszú távon csak ez biztosíthatja a valódi gazdasági fejlődést és a nemzetek szuverenitásának megőrzését.
„Csak egy következetes, szabadságorientált gazdaságpolitika teremthet jólétet mindenki számára” – idézi a Frankfurter Allgemeine Zeitung múlt hétvégi szerkesztőségi közleménye a névadónkkal jó kapcsolatot ápoló Ludwig Erhardtot, aki egykori gazdasági miniszterként és kancellárként oroszlánrészt vállalt a szövetségi köztársaság második világháború utáni gazdasági újjáépítésében. Akárcsak a kereszténydemokrata politikus, aki nem mellesleg a Mont Pelerin Society-nek is tagja volt, úgy maga Habsburg Ottó is világosan felismerte, hogy a gazdaság irányítását nem kell folyamatos beavatkozásokkal terhelni; a szabadpiaci elvek és az egyéni szabadságok tiszteletben tartása, valamint a decentralizált döntéshozatal – nevezzük ezt akár „láthatatlan kéznek”, akár szubszidiaritásnak – különösebb központi és állami beavatkozás nélkül is biztosíthatják a tartós jólétet. Mindennek természetesen vannak korlátai, hiszen a piacok nem a többi társadalmi intézménytől függetlenül működnek, ám ezen elvek tiszteletben tartása nem valamiféle liberális dogmatizmus vagy globalista bálványimádás, hanem egyike az átgondolt és érvényes konzervatív álláspontoknak.
Kocsev Bence
