A Habsburg Ottó Alapítvány (HOAL) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) közös szervezésében megvalósult konferencia résztvevőit Prőhle Gergely, az Alapítvány igazgatója köszöntötte. Bevezetőjében szólt arról, hogy a találkozó ötlete Edwin J. Feulner két évvel ezelőtti budapesti látogatásakor merült fel, amikor az amerikai gondolkodó kézbe vehette az általa 1965-ben írt, jelenleg az Alapítvány gyűjteményében található, Habsburg Ottónak szóló levelét. Ebben a 24 éves diák találkozót kért a Pöckingben élő politikustól. Az egykori trónörökös postafordultával válaszolt, örömmel fogadta őt, és ezzel egy Ottó haláláig tartó személyes kapcsolat kezdődött, amely utóbb munkakapcsolattá és barátsággá mélyült. Ennek dokumentumaiból ez alkalommal néhányat a közönség is megismerhetett. Prőhle Gergely a felütéssel – Alapítványunk névadójának példája nyomán – a két kontinens évszázadokra visszatekintő, már-már szétszálazhatatlanul összetett eszmetörténeti és külpolitikai kapcsolarendszerére utalva nyitotta meg a konferenciát.
Mártonffy Balázs, az NKE Amerikanisztikai Intézetének vezetője a jelenlegi világhelyzetet úgy értékelte, hogy a kommunizmus vereségével és a Szovjetunió felbomlásával 1992-ben megszületett unipoláris világrend 2014 óta a végóráit éli. Ebben az évben ugyanis két, életünket alapvetően befolyásoló esemény történt: Pekingben több mint 50 ország képviselői aláírták az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank alapításáról szóló dokumentumot; Oroszország pedig elcsatolta a Krím-félszigetet Ukrajnától. A szakértő úgy látja, a kialakult poszt-unipoláris helyzetben a transzatlanti viszonyokat rendszerszintű kérdések dominálják. Az Egyesült Államoknak válaszokat kell találnia három problémára. Kína revizionista hegemón törekvéseire, amelyek hatásait immár nemcsak a csendes-óceániai térségben, hanem világszerte érzékeli, és amelyre a lépéskényszer átruházásának taktikájával igyekszik felelni. Az orosz agresszió esetében Ukrajna támogatásával, amely ország a közeljövőben fontos új pillérré válik a geopolitikai stratégiaépítésben. Végül át kell gondolnia saját szerepét a világban: az elmúlt 30 évben túlhaladottnak ítélte az érdekszféra-politikát és lemondott róla, azóta azonban új aktorok tűntek fel a világpolitikában; saját társadalma sosem látott mértékben megosztott, ráadásul a jelenlegi generáció azzal a szokatlan jelenséggel szembesül, hogy rosszabbul él, mint a szülei nemzedéke. Ezen kihívások együttese a teljes eszmei keretet (conceptual framework) módosíthatják.
Az ember nem élhet eszmények nélkül – emlékeztetett előadásában Csák János. Magyarország kulturális és innovációs minisztere, egykori nagykövet az amerikai ideálokat a szabadságban, a törvény előtti egyenlőségben, valamint az igazságosságban jelölte meg, ezek testesítik meg számára az ember földi életének legszebb ambícióit, állnak leginkább összhangban az emberi természettel. Az „amerikai géniusz”-nak nemrégen könyvet is szentelő felszólaló a klasszikus görög, a zsidó, a római hagyományokat – akárcsak a brit és francia filozófiai és politikai gondolkodás teljesítményeit – magába integráló tengerentúli eszmék kapcsán azonban figyelmeztetett: az alapító atyák 250 éve a vallásból és az erkölcsből fakadó erények fundamentumára helyezték a közösséget. Ennek az alapnak a megbontása végzetes következményekkel jár: „Ha eláruljuk Istent, és megvonja tőlünk támogatását, akkor megszégyenítjük Isten minden igaz hívő szolgáját, és mindenünktől megfosztatunk” – idézte egy prédikátor szavait 1630-ból. Csák úgy látja, hogy napjaink amerikai konzervatívjainak egy része is az anyagi javak előállításának és birtoklásának bűvkörében él, és elfelejtkezik Szókratész intéséről: „Nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon.” A személyiség kibontakozása azonban csakis egészséges emberi kapcsolatok, mindenekelőtt egy mintaadó családi környezet és intézményi nevelés révén születhet meg. A radikális modernség társadalmi kísérletei – a példák legalábbis ezt látszanak igazolni – nem a konzervatív alapvetésként tekintett erényes életszemléletet erősítik. Mi, (közép-) európaiak mindazonáltal bölcsen tesszük, ha figyelmesen követjük az amerikai kontinensen zajló folyamatokat, mert ott „az Európa jövőjéről szóló film játszódik napjainkban”.
Az intellektuális amerikai konzervatív mozgalom öntudatra ébresztője Russell Kirk 1953-ban megjelent The conservative mind című könyve volt. Szerzője Edmund Burke-től George Santayanaig tartott szemlét mindazok felett a gondolkodók felett – John Adams, Alexis de Tocqueville, Benjamin Disraeli – akiktől a 20. század közepén a magát konzervatívnak nevező amerikai tanulhatott, muníciót gyűjthetett, bátorítást nyerhetett. Jeffrey O. Nelson, a Russell Kirk Center for Cultural Renewal (Mecosta, Michigan) vezetője, egyben a tudós veje, előadásában azt rekonstruálta, mit jelentett Kirk számára az általa elterjesztett fogalom; kit tekintett ő annak; kik voltak azok, akikkel szoros eszmei rokonságot érzett (ezek között számos európai bevándorló akadt: Leo Strauss, Friedrich von Hayek és honfitársaink, John Lukacs és Thomas Molnar). Mind közül Burke alakja és eszméi gyakorolták rá a legnagyobb hatást, olyannyira, hogy a 18. századi politikus gondolatainak terjesztését a róla elnevezett társaság révén is igyekezett előmozdítani (Chicagóban, majd Salzburgban). Kirk Európája tehát az európai gondolkodók Európája volt: szellemi interakciójuk transzatlanti kötődéseket eredményezett, mellyel a keresztény civilizáció, a közös kultúra, a szokásjog, a transzcendencia fel- és megismerésében osztoztak. Az előadó szellemes végszava szerint Kirk nem attól halhatatlan, amit tett, hanem amit gondolt.
A konferencia külpolitikai kérdéseket fókuszba állító blokkjában előbb Andrew Bremberg, A Kommunizmus Áldozatainak Emlékére létrehozott alapítvány ügyvezető igazgatója, az Egyesült Államok egykori diplomatája kapott szót. Előadásában hangsúlyosan foglalkozott az orosz-ukrán háborúval, amelyben az Ukrajnának nyújtott segítséget a transzatlanti szolidaritás megnyilvánulásának nevezte. Az Egyesült Államok szerepéről elmondta, a konzervatív közvélemény sem egységes a követendő agenda meghatározásában, és valószínűleg csak akkor fog határozottan beavatkozni a diplomáciai folyamatokba, amikor Oroszország jelzi a békeszándékát. Bremberg úgy látja, a hagyományos amerikai konzervatív politizálás visszatér a három lábú szék metaforájához, amelynek stabilitását a gazdasági liberalizmus elvei, a kulturális konzervativizmus és a – Kína részéről érzett fenyegetés okán ismét aktuálissá vált – antikommunizmus garantálhatja.
Azt, hogy hogyan illeszkedik Európa az Egyesült Államok változóban lévő külpolitikájába, már Magyarics Tamás elemezte. A történész-diplomata a „kopernikuszi fordulat”-ot a második világháború végén látja, amelynek lezárásakor a tengerentúli nagyhatalom – szakítva az addig követett gyakorlattal – nem vonult vissza az Öreg Kontinensről, más szóval az off-shore balancing helyett on-shore balancing politikára tért át. 1990 után a hidegháborús megszokással csak nehezen tudtak szakítani a felek, a NATO és az USA konfliktusaiban Európára leginkább a soft power szerepét osztották, amely a nemzetépítési erőfeszítések ösztönzését jelentette. Az Észak-Atlanti Szövetség Szervezete informális alapelve azonban – sajnos – nem vesztett érvényességéből: eszerint az amerikaiakat bent, a németeket lent, az oroszokat pedig leginkább kint kell tartani. Az orosz-ukrán konfliktus tétje a szakértő szerint, hogy Európa mennyire tud felértékelődni az Egyesült Államok szemében, mennyiben tud egyenrangúbb partnerévé válni a közeljövőben.
Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter, diplomata, térségünk NATO-csatlakozásához vezető útjáról és a jelen kihívásairól beszélt. Egyértelmű előnynek nevezte a csatlakozással járó stabilitás és biztonság megteremtését, és alaptalannak az orosz félelmeket, amelyek a nyugati befolyás elterjedése kapcsán az ország megbénításától, kiárusításától tartottak. Míg 2014-ben, a krími válság idején sokan tétlenséggel vádolták, Ukrajna megtámadása visszaállította a hitet a katonai szövetségben – ezt legjobban Finnország és Svédország felvételi kérelme bizonyítja, vagyis a NATO-nak ma is helye van a térségünkről való geopolitikai gondolkodásban.
A határainktól nem messze zajló háború geopolitikai tanulságait Szemerkényi Réka összegezte. A volt államtitkár, korábbi nagykövet szerint az események fényében mindenekelőtt újra kell gondolnunk az orosz hadseregről korábban alkotott elképzeléseinket (logisztika, légierő, veszteségek mértéke), illetve ezt a munkát nekik maguknak is el kell végezniük. Kína hozzáállása az orosz lépések kezdeti hallgatólagos támogatásától a nyíltan – ráadásul a német kancellárral közösen tett – kritikai megjegyzésekig ível. Ukrajna esetében a veszteségek mellett a veszélyben kiforrott identitás és a saját erejükre ébredés a legfigyelemreméltóbb. Az Európai Unió részéről pedig komoly pozitívumként értékelte, hogy viszonylag gyors és egységes fellépést tudott felmutatni az agresszorral szemben. Mindezek azt sugallják, hogy a transzatlanti rendszer megerősödött, kibővült, képes másokkal szövetségre lépni, és a tagállamok együttműködésre való készségében is előrelépés következett be.
A konferencia díszvendége Edwin J. Feulner, a The Heritage Foundation alapítója volt, aki közel négy évtizeden át vezette a konzervatív amerikai think tank-et. Feulner felidézte Habsburg Ottóval való megismerkedését – amelynek nyomán egy gondolatgazdag írás, a The effects of Communism on cultural and psychological politics in Eastern Europe született –, és felhívta a figyelmet a rendezvény címében rejlő többes szám jogosságára, hiszen „mindenki konzervatív azon a területen, amelyhez a legjobban ért” (Robert Conquest).
Fotók: Ballagó Márton
