A fenti idézet Esterházy Malfatti Alice 1990. november 28-án kelt, Habsburg Ottónak címzett leveléből származik. A mártír szlovákiai magyar politikus lánya beszámol felvidéki útjáról, és leveléhez mellékeli az édesapjáról frissen megjelent életrajzi kötetet (Gabor Szent-Ivany: Count Janos Esterhazy. The Life and Works of the Great Son of the Hungarian Highland. Transl. Laszlo Dosa. Astor, Fla., Danubian Press, 1989).
Nem kétséges: névadónk eleget tett a fenti kérésnek. Számos alkalommal emelte fel hangját a kisebbségben élő magyarokért, többször bírálta a szlovák nyelvtörvényt, a Mečiar-kormány diszkriminatív intézkedéseit. Esterházy János (1901–1957) rehabilitációjának kérdését folyamatosan nyomon követte, 1995-ban előszót írt az emlékét megidéző német nyelvű kiadványhoz. Ebben olvassuk: „Mozgalmas, és milliók számára katasztrófává váló évszázadunkban csak kevesen voltak, akik szilárd jellemmel, nemes lélekkel és bátorsággal, ugyanakkor kellően távlatos gondolkodással rendelkeztek ahhoz, hogy felmérjék a valós veszélyeket, szembeállítsák a fősodorral azt, amit ők helyesnek és igazságosnak tekintettek. Közéjük tartozott Esterházy János gróf (…) Mély hitének köszönhetően a keresztény felbaráti szeretet jegyében különbségtétel nélkül lépett fel a totalitarizmus minden üldözöttje érdekében. Ő volt a szlovák parlament egyetlen képviselője, aki nem volt hajlandó megszavazni a zsidótörvényeket, a reá bízatott magyarokat pedig híressé vált mondatával tartotta távol a jobboldali szélsőségtől: »A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt«.” (Szent-Ivány, Gábor: Graf János Esterházy. Führer der ungarischen Minderheit und das Schicksal der Ungarn in der Tschechoslowakei/Slowakei nach dem Ersten Weltkrieg. Hrsg. von Alice Esterházy-Malfatti. Wien–Köln–Weimar, Böhlau, 1995, 13. – a cikk szerzőjének fordításában.)
A gyűjteményünkben őrzött levélváltásból pontosan követhető, hogy Esterházy Malfatti Alice miként tájékoztatta Habsburg Ottót édesapja végső nyughelye megtalálásának és rehabilitációjának előmozdításáról. Nem mulasztja el ugyanakkor a galántai Esterházy család és a dinasztia közötti hagyományosan jó viszonyt is megemlíteni: „Nagyanyám, Tarnowska Erzsébet grófnő a királyi ház odaadó híve volt. Amikor Ostenburg ezredes Károly király második visszatérésére katonai alakulatokat szervezett, erre nagyanyám 50 hold szőlőt áldozott fel Mádon (Tokaj). Kiskorú gyerekei, János és Lujza Sopronnál várták a Királyt, és kísérőik voltak a vonaton Tatáig. Nagynéném a vonaton ad hoc »udvarhölggyé« vált.” 2005. május 13-én kelt köszönőlevelében Ottó így zárja sorait: „…főleg annak örülök, hogy Ön Esterházy János gróf érdekében oly sokat és oly dinamikával tesz, amely jogosítja azt a reményt, hogy sikeres lesz. Mindenesetre ehhez minden jót kívánok Önnek.”
A hamvakat 2007-ben Prágában, a motoli temetőben találták meg, amiben jelentős érdemei voltak Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszternek, későbbi köztársasági elnök-jelöltnek, Habsburg Ottó régi barátjának.
2025. november 20-án, Habsburg Ottó születésének évfordulóján Esterházy Alice mozgalmas és „dinamikus” élete véget ért. Az emlékére bemutatott gyászmisére Budapestre érkezett fia, Roberto Malfatti, aki a régi barátság okán ellátogatott Alapítványunkhoz is.
Érdemes áttekinteni e régi barátság különös hátterét. 1991-ben jelent meg a Püski Kiadó gondozásában Esterházy Lujzának (1899–1966), János nővérének Szívek az ár ellen című emlékirata, amelyet nagyapám második felesége, afféle pótnagyanyám, Prőhle Henrikné Samarjay Éva (1916–2015) fordított a francia eredetiből magyarra. A pozsonyi polgárcsalád leányaként felnőtt, hat nyelven beszélő Évi néni a Chemolimpex megbecsült idegennyelvi levelezője volt, amikor Esterházy Malfatti Alice felkérése elérte. Az ismeretség onnan eredt, hogy Samarjay Éva, miután 1939-ben hazatért az Egyesült Államokból, ahol egy család gyerekeire vigyázva angol nyelvtudását tökéletesítette, az Esterházy János vezette Egyesült Magyar Párt gépírónője lett. 1940-től vette át Alice és néhány évvel idősebb bátyja francia és angol oktatását a nyitraújlaki birtokon. 1945-öt követően sem szakadt meg a kapcsolat, és amikor az internálást és a kefegyári munkát hátrahagyva Alice 1955-ben kalandos körülmények között disszidált, elvégezte az egyetemet, elhelyezkedett a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél, és később, 1970-ben férjhez ment, a létező szocializmus politikai és technikai lehetőségei függvényében fenntartották rendszeres levelezésüket, később telefonbeszélgetéseiket.
A családi történetekben is mindig jelen volt „Aliszka”; a rendszerváltozásnak köszönhetően ismét gyakoribbá válhattak a személyes találkozások. Samarjay Éva a fordítást elvállalta, de a memoárhoz fűzött előszavában nem leplezte kétségeit a vállalkozás eredményességével kapcsolatban: „Első olvasásra (…) az volt a benyomásom, hogy ezzel bizony elkéstünk, ha Alice kívánsága szerint könyvnek szánjuk. Hol vannak már azok a franciák, akiket meg kell nyernünk ügyünknek a párizsi békekonferencián s akiknek meg kell magyaráznunk, honnan jöttünk, és miért nem sikerült ezer év alatt baráti viszonyba kerülnünk azokkal, akikkel egy fedél alatt élünk. Vajon, ha lefordítanám ezt az írást, kell-e a magyaroknak saját történelmünket magyarázni? Viszont, ha kihagyom a történelmi részeket, elég lesz-e a puszta életrajz? Másrészt, nincs-e mégis szüksége erre a mai ifjúságnak, amikor annyi mindent pótolnia kell az agyonhallgatás miatt? S a napjainkban újra kiéleződő nacionalizmus világában, nem éppen időszerű a megbocsátás és békítés igyekezete, amire Esterházy Lujza életét tette fel?” Esterházy János rehabilitálása ügyében sok minden történt az elmúlt években, de „a megbocsátás és békítés igyekezete” még nem vezetett el odáig, hogy emlékezete Szlovákiában is az őt megillető megbecsülésben részesüljön.
Malfatti Esterházy Alice, amellett, hogy kitartóan küzdött édesapja igazságáért, mindvégig tájékozott követője volt a magyar és az európai közélet alakulásának. Elegáns, élénk és kedves személyiségének emléke velünk marad. Isten nyugosztalja!
Prőhle Gergely
