A fegyveres csetepaté nemcsak a néhány nappal korábban kalandos úton Magyarországra másodszor is visszatérő IV. Károly király hatalomátvételi tervét hiúsította meg, hanem hazánk és az ekkor még csak kilenc éves, Svájcban tartózkodó Habsburg Ottó számára is egész életére kiható, meghatározó esemény volt. Az egykori trónörökös 70 évvel később személyesen, a helyszínen fejthette ki gondolatait apjáról, Károly királyról, és második visszatérési kísérletéről. 1991-ben örömmel vállalta, hogy részt vesz a budaörsi Marx Károly utca IV. Károly utcára való átkeresztelésén, és az alkalom kínálta emléktábla-avatáson. A névváltoztatást különösen is szimbolikusnak találta.
Amikor erre a kettős évfordulóra emlékezünk, talán nem haszontalan felidézni, hogy maga IV. Károly az összecsapások idején nem tartózkodott a főváros melletti településen. A Sopronból érkező királyi pár csupán a biatorbágyi állomásig jutott. Itt várták a híreket, és hogy a fővárosban és annak környezetében lévő alakulatok felsorakozzanak Károly mögé. Ez azonban, mint ismeretes, nem történt meg. Sőt, az uralkodót szállító vonat előtt haladó biztosító szerelvény útját Budaörs nyugati részén egy kisiklatott mozdony torlaszolta el. IV. Károly erődemonstráción túl nem kívánt katonai beavatkozást, így amikor október 23-án hajnaltól több tucat halálos áldozatot követelő összecsapásokra került sor, szentmisét mondatott a biatorbágyi vasútállomáson az elhunytak lelki üdvéért, és röviddel később – miután bekerítették a hozzá hű erőket – Bicskére, majd Tatára hátrált vissza. A király nem akart vérontást, reménykedett a tárgyalásos megoldásban. Egyeztetés helyett azonban fogságba került. IV. Károlyt október 26-án Tatáról Tihanyba szállították, és öt nap múlva – Baján keresztül, hosszú hajóúton – Madeira szigetére száműzték, ahol fél évvel később elhunyt.
A csata idején Svájcban tartózkodó Habsburg Ottó az eseményekről mit sem tudott. Novemberben azonban híre ment a történteknek, és a gyerekek is költözni kényszerültek. Az ifjú főherceget, aki felfogta az apját ért kudarc súlyát, rendkívül megrendítették a történések. Ráadásul, alig hat hónappal később, az akkor már 10 éves kisfiúra rászakadt a trónörökösi felelősség is.
Habsburg Ottó egész életében fájdalommal emlékezett vissza az 1921 októberében Budapest mellett lezajlott eseményre, és 70 évvel később, amikor elfogadta a budaörsi polgármester, Wittinghof Tamás meghívását, fontosnak tartotta, hogy a kérdésről megossza már letisztult gondolatait a rendszerváltó Magyarországon. Tette mindezt az egykori trónörökös mint európai parlamenti képviselő, a Páneurópa Mozgalom elnöke. 1991. október 16-án, miután részt vett az akkor még csak tervezett budaörsi bevásárlóközpont-komplexum alapkőletételén, beszédet mondott az apja nevére átnevezett utcában, a Szervátiusz Tibor által készített (a Régészeti Múzeum falán elhelyezett) emléktábla avatásán.
Itt a következőket mondta:
„Hazánk lakosságának széles rétegeiben uralkodik mély pesszimismus. Honfitársaink azt hiszik, hogy nem haladnak a dolgok elég gyorsan és nem vagyunk képesek problémáinkat megoldani. Ma még külföldön élő magyarként én vagyok az egyetlen magyar képviselő az Európai Parlamentben, aki ott egy bajor mandátummal német állampolgári minőségemben, de magyar és osztrák állampolgárként is próbálom a közép-európai érdekeket képviselni. Ezért csak időről időre jöhetek országunkba s így nagyobb távlatban látom, mi történik. Őszintén és szívből mondhatom: szépen haladunk. Nehéz napok jönnek még. De ha csak lépésről lépésre is, mégis a jó irányba megyünk és látszik, hogy barátaink segítségével és mindenekfölött saját erönkből el fogjuk érni célunkat.
Biztató jel, hogy hazánkban sok községben nő az érdeklődés nemzeti múltunk iránt. Évtizedes elnyomatás után újra keressük gyökereinket. Ez a történelmi érdeklődés, amelyet ki akartak irtani hála Istennek leváltott zsarnokaink, mutatja: megmaradt a nemzeti érzés és alapjában véve büszkék vagyunk arra, hogy magyarok lehetünk. Ennek a ténynek erős a politikai kihatása. Ugyanis aki nem tudja, honnét jön, azt sem tudhatja, hová megy, mert nem tudja, hol van. A történelem, vagyis a múlt ismerete előfeltétele a jó iránynak. Megtanulhatjuk belőle a helyes cselekvés útjait, de azt is, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk.
A történelem egy nagy integráló erő. Vannak rövidlátók, akik a múltban keresik az ellentéteket. Ha valaki azonban tárgyilagos, megbékél a múlttal és azokkal is, akiket valamikor ellenfeleknek tekintett.
Nemrégen Gödöllőn voltam egy gyönyörű napon, amikor az oroszok kivonulását ünnepeltük és ott a Kossuth dalt is énekeltük. Miután elhangzott az ének, egy tiszteletes úr odajött hozzám és mondta, mennyire megdöbbentette nemcsak az, hogy ismerem a szöveget, hanem az is, hogy velük együtt lelkesen énekeltem. Azt válaszoltam neki, hogy én a múltat mindig pozitív szemmel nézem. Mindenki, legyen bár a történelem egyik vagy másik frontján, közös örökségünk részese. Mindenkinek volt valami szerepe népünk hagyományának kialakításában. Ez ugyanúgy áll Kossuthra, mint Széchenyire, Rákóczira, vagy Tisza Istvánra és Deák Ferencre. Én tehát nyugodt lelkiismerettel vehetek részt mindabban, ami nemzeti életünkhöz tartozik, mert valamennyien egyazon közös alapon állunk.
Erre a történelmi integrációra pedig ugyancsak szükségünk van, hiszen mi magyarok nagyon egyedül vagyunk, míg a németeknek vannak rokonaik, akárcsak a latin népeknek vagy a szlávoknak. Ha a magyar dalok sokszor igen szomorúak, ez is el hagyatottságunk kifejezése. Remélem, és ez európai politikám egyik nagy célja, hogy nem maradunk egyedül, hanem az Európai Közösségben végre testvérekre találunk.
Budaörs községe is e nagy történelmi folyamatba illeszkedik bele. Két kimagasló pontot szeretnék itt megemlíteni. Annak idején, a tragikus kitelepítés előtt, itt többségben németajkú magyarok éltek. Lojális hazafiak voltak, de ugyanakkor büszkén őrizték német hagyományaikat. Mivel annak idején Washingtonban sok dolgom volt a kitelepítés kérdésével és mindent megtettem, hogy ezen terveket meghiúsítsam — sajnos sikertelenül, mivel Benes és Sztálin hatalma túl nagy volt — szeretném kihangsúlyozni, hogy a kitelepítés nem felelt meg a magyar nép akaratának. A magyar mindig vendégszerető nép volt és már Szent István kora óta szívesen fogadott be idegen ajkúakat. Ritka az az ország, amely kezdettől fogva azt vallotta volna, hogy esendő az egynyelvű nép, és Szent István nagy királyunk fiához intézett intelmeiben éppen ezt hangsúlyozta.
Budaörs azonkívül, azért emlékezetes mérföldkő történelmünkben, mivel az 1921-es tragikus csata most hetven éve egy szomorú fordulatot jelentett nemzetünk életében.
A német ajkú lakosság sokat jelent számunkra, mert rámutat a német kapcsolat történelmi szükségességére, mely végigvonul az egész magyar történelmen. Annak idején Szent István király talán nem tudta volna az országot a keresztény és nyugati útra téríteni, ha nem segítették volna öt a Koppány elleni harcokban a németek, főleg bajorok, mint például a nagyhírű Wasserburgi Vencellin. Kereszténységünk eredete nagyobbára Passau, azaz Bajorország. A passaui papoknak és szerzeteseknek köszönhetjük, hogy létrejött egy magyar keresztény egyház, amely mindmáig a nemzet gerince.
A német kapcsolatok a török hódoltság idején különösen fontossá váltak. Történelmi tanulmányaim alapján merem mondani, hogy ha akkor nem lett volna német hátterünk, Magyarország ma már nem létezne. Ez a Rajnáig és még azon is túlnyúló térség tette lehetővé, hogy legalább a nyugati és északi végvárakat megtarthassuk, sőt, hogy végül visszafoglaljuk országunkat. Ugyanakkor azt is alá kell húznunk, hogy a magyarságnak is volt e nyugati térségben döntő szerepe, amikor a dürnkruti csatában Habsburg Rudolf magyar segítséggel aratott győzelmet Premysl Ottokár király seregei fölött. Ha akkor a magyar sereg nem állt volna a birodalmi erők oldalán, nem tudni, mi lett volna a Duna medence, sőt a magyarság sorsa.
Az újabb kori történelemre gondolva pedig ne felejtsük el azt, hogy Ausztria az 1956-os tragikus forradalmi napok után erősen segítette a magyarságot. Amikor a kommunista rendszer el akart vágni bennünket a Nyugat híreitől, az osztrák rádió és televízió volt az, amely országunkban sok emberben tartotta életben annak bizonyosságát, hogy a demokrácia végül győzni fog. A magyar menekülteket az osztrákok vendégszeretően befogadták és akkor is, amikor újra visszatértek az oroszok 1956. november 4-e után, megtettek mindent, hogy nyitva tartsák azt az ablakot, amelyen keresztül legalább egy kis friss levegőt kaphattunk a különben reménytelenül fülledt atmoszférában.
Ma Budaörs arra az 1921-es októberi napra emlékezik, amikor itt fordult nemzetünk sorsa. Ennek szimbolikus kifejezése az a tény, hogy egy Károly király utcát avatunk újra. Szimbolikus, azért is, mert közben Marx Károly utcának hívták, azaz az idegen zsarnok prófétájának nevét viselte. Ez is azt mutatja, hogy itt igazi magyarosításról van szó, mert Károly király magyar koronás király volt.
Nem könnyű saját apámról beszélni. Az évtizedek múltán az ember próbálja hozzátartozóit minél tárgyilagosabban megítélni és igyekszik elkerülni annak látszatát, hogy azért mond jót valakiről, mert az közeli rokona. Megpróbálok tehát, amennyire lehet, objektíven beszélni.
Apám, Károly király, és ezt mindenki elismeri, mélyen vallásos keresztény volt. Ezért irtózott a vérontástól, amit az éppen itt Budaörsön tanúsított magatartása is bizonyít. De már azt megelőzően, az első világháború történelmi fordulatánál is ő volt az egyetlen, aki igazán békét akart kötni, amikor ez még lehetséges volt. A nagy francia baloldali történész, Anatole Francé, azt mondotta Károly királyról, hogy ö volt az első világháború egyetlen becsületes embere.
Jómagam sok háborút megéltem egy hosszú politikai és írói pályám során. Be kell ismernem, mert tény: minél több háborút láttam és minél több hadvezért ismertem meg, sokszor kritikus helyzetben, annál jobban bámulom apámat. Merem mondani, hogy több bátorságra van szükség a békekötéshez, mint a háború folytatásához. Mindig könnyű a harc hazafias légkörében háborús lelkesedést szítani. De nem könnyű ilyen órákban tárgyalni. A békeszeretőt sokszor gyávának minősítik. Való igaz, hogy csak olyan emberek képesek békét kötni, akik már bizonyítékát adták bátorságuknak. Franciaország nagy hőse, de Gaulle tábornok, ezt „la paix des braves”-nak – a bátrak békéjének – nevezte, amikor az algériai háborút tárgyalások útján igyekezett beszüntetni.
Ha annak idején az első világháború harmadik évében, sikerült volna frissen trónra lépett apámnak egy békeszerződést megkötni, másképp nézne ma ki a világ. Nem estek volna el milliók és ez a békeszerződés nem lett volna olyan romboló hatású, mint később a trianoni. Tény, hogy apám próbálkozásai nem voltak sikeresek. De mégis merem állítani, hogy éppen, mert koronás király volt, aki felelősséget érzett népéért és hűséget esküdött a nemzetnek, azt cselekedte, amit a lelkiismerete diktált. Nem olyan ember volt, mint századunk bizonyos zsarnokai, akik a súlyos háborús veszteségek ellenére rávették nemzetünket, hogy tovább harcoljon és így tönkretegye hazáját. Egy keresztény uralkodó, aki Isten előtt felelősséget visel, nem folytathatja a harcot, amikor tudja, hogy már elvesztette.
Sok ember még ma is azt kérdezi, miért jött vissza Károly király éppen 1921-ben. Erre tudok válaszolni. Először is, kötelezte koronázási esküje. Ezt az esküt nagyon komolyan vette és ezért még akkor is, amikor nem volt előnyére, megtartotta azt, amit Istenének és nemzetének ígért. Azonkívül ne felejtsük el, hogy annak idején Kun Béla bukása után, sajnos fehérterror uralkodott Magyarországon. Habár ennek kiváltója bizonyos mértékig a vörös rendszer terrorja volt, ettől függetlenül a nemzet szenvedett. Azt kívánta, hogy királya térjen vissza és állítsa helyre a jogrendet.
Amikor a budaörsi csata előestéjén Sigray Antal megkérdezte tőle, mi a kormányzási programja, azt válaszolta: „programom jogbiztonság és takarékosság”. Ha ezt hetven év távlatából szemléljük, jogosan kérdezhetjük, nem lett-e volna más a magyar sors, ha ezen elveket elfogadták volna. Ez azonban meddő gondolatjáték, és én ellenzem, hogy a történelmet — az események után — a „mi lett volna ha” perspektívából vizsgáljuk. Nem tudhatjuk meg, hogyan alakultak volna a dolgok. Én nem szeretem azokat, akik valamilyen esemény után a homokban újra játszák azokat a csatákat, amelyeket elveszítettek. Ez mulattathat öreg obsitosokat, de nem komoly politika. Fogadjuk el tehát a történelmet úgy, ahogy volt és emlékezzünk meg valakiről, aki a szó igazi értelmében nagy király volt, annak ellenére, hogy nem volt sikere, mert akkor vette át feladatát, amikor a helyzet már reménytelen volt.
Nagy király volt Károly király, mert békét és demokráciát akart. Mindjárt uralkodása kezdetén összehívta a parlamentet, mert alkotmányosan kívánt kormányozni. Ez ugyan egyrészt megnehezítette az állámvezetést, másrészt azonban lerakta az eljövendő demokráciák alapját. Szociálisan gondolkodott, szerette a kisembereket és tudatában volt szenvedéseiknek. Többen megírták és ezt saját emlékeim alapján is megerősíthetem, hogy személyesen is kiment a frontra és ott együtt volt katonáival, akinek kegyetlen sorsát mélységesen átérezte és tudta, hogy családjaik is sokat szenvednek. Felesége feladataiban nagyon segítette. Károly király közel állt népéhez és mindent, ami hatalmában volt, meg akart tenni, hogy a nép szociális bajait orvosolja. Ha alkalma lett volna békében uralkodni, egy igazi szociális királyságot teremtett volna.
Távlati tervei voltak az agrárrend átszervezéséről, igazi földreformot akart végrehajtani, amely nem lett volna jogtalan, de amely a kisgazdáknak megadta volna a saját jussukat, a föld azé lett volna, aki megműveli és Magyarországból egy igazi középosztályú ország lett volna. Ez sokkal erősebb alapot adott volna minden magyar kormányzatnak, mint az a rend, amelyben egyesek túl gazdagok és mások túl szegények voltak. Ez áll a földmunkások tragikus sorsára egészen a második világháborúig.
Szociális beállítottsága hitén alapult. Tudta azt, hogy koronás királyként felelős Isten előtt minden egyes honfitársáért. Tudta, hogy van egy tárgyilagos, de igazságos bíró, aki minden egyes tette felett ítéletet mond. Erre az ítéletre készült fel egész életében. Az Utolsó Nap perspektívájában cselekedett, azaz minden tetténél megkérdezte, hogy az tényleg megfelel-e annak, amit neki a koronázási eskü és a Szent Korona jelentettek.
Ebben az értelemben Károly király számunkra nagy példakép lehet. Az ő szellemében jogtisztelő, demokratikus, szociális emberekként működhetünk ma, amikor országunk újjáépítéséről van szó. Újra nagyon aktuális az, amit Károly király annak idején mondott: „programom jogbiztonság és takarékosság”. Ez a belső béke, az igazi nemzeti összefogás előfeltétele. Nem akarom azt mondani, hogy a pártok viszálya meddő. De mégis, bármi legyen is a pártállása, tekintsük testvérnek azt, aki hűségesen szolgálja az országot és annak népét. Ha vannak tényleges ellentéteink, ám fogalmazzuk meg őket nyugodtan, de ugyanakkor értsük meg, hogy a másik fél is jóakaratú és próbáljuk öt barátságosan rávenni arra, hogy ossza a mi felfogásunkat.
Egy utolsó gondolattal szeretném lezárni szavaim: azt mondottam, hogy Károly király egy igazi keresztény volt. Nemcsak szavai, hanem tettei is bizonyítják, hogy tényleg Istenben hívő ember volt. Ökumenikus volt még mielőtt az ökumenéről beszéltek volna.
Nagy újjáépítési feladat előtt állunk közgazdaságunkban, politikánkban. De sokkal fontosabb a szellemi rekonstrukció. Az elmúlt évtizedek romboltak szellemieket és anyagiakat. A legnagyobb pusztítást azonban az erkölcsi rombolás végezte. A nagy német költő Ernst Jünger írta: „Demonen bewohnen die verlassenen Altare” – démonok lakják az elhagyatott oltárokat. Ez történt nálunk az utolsó évtizedekben. Mára a démonokat nagyobbára kiűztük. Az oltárok megint elhagyatottak. A mi feladatunk ezeket az oltárokat újra benépesíteni, de más szellemben: Istenben vetett hitünkkel, hazánk iránti szeretetünkkel, nemzeti becsületünkkel és abban a szociális szellemben, amelyre ma még inkább szükségünk van, mint a múltban. A legújabb fejlemények sok jót hoztak. De most ne csak piacra gondoljunk, hanem arra is, hogy ez a piac nem öncél és csak addig van jogosultsága, amíg szolgálja az embereket és köztük azokat, akiknek legnagyobb szüksége van a szolidaritásra.
Ebben az értelemben ez a budaörsi ünnep annak jele, hogy bízunk a magyar jövőben. Itt állunk történelmi talajon, egy nagy magyar tragédia színhelyén, azzal az eltökélt szándékkal, hogy tetteink soha többé ne vezethessenek egy ilyen tragédiához. így építhetjük fel azt a nagy és szép magyar hazát, amelyért az ország utolsó koronás királya feláldozta életét.”[1]
A beszéd elmondását követően Bicskére is ellátogatott, ahol jelenlétében avatták fel a Griger Miklós apátplébános, legitimista képviselő emlékére állított mellszobrot.
Habsburg Ottó számára édesapja alakja példaképül szolgált a rendszerváltás utáni szellemi, lelki megújuláshoz. Az egykori trónörökös nem a múlt tragédiája felett merengett, hanem a jövőbe tekintve, a IV. Károly által képviselt értékeket állította a kommunista diktatúra elnyomásából ocsúdó magyarság elé.
Fejérdy Gergely
[1] A szöveg gépelt változata megtalálható a Habsburg Ottó Alapítvány Gyűjteményében, HOAL I-4-b-Budaörs, 1991. október 16. (A Habsburg Ottó Alapítvány iratanyaga rendezés alatt áll, ezért a tanulmányban megadott jelzetek nem tekinthetők véglegesnek). A szöveget eredeti formában közöljük, a központozást és helyesírást nem módosítottuk.
