Adósságot törlesztünk, amikor Habsburg Ottó itáliai kapcsolatrendszeréről és hatásáról rendezünk konferenciát – mondotta köszöntőjében Alapítványunk igazgatója. Prőhle Gergely szerint Olaszország méltatlanul ritkán kerül szóba az európai integráció történetében, pedig az alapítók egyikéről, a Római Szerződés aláírásának házigazdájáról beszélünk. Győri Enikő, hazánk európai parlamenti képviselője – egykori római nagykövet – az olasz kereszténydemokrácia közel fél évszázadig stabil kormányzati erejéről szólt elismerően, amelynek antikommunista, Európa-párti elkötelezettsége nélkül Olaszország, de kontinensünk háború utáni története is máshogy alakult volna. Identitásválságtól szenvedő korunkban, amely nap mint nap kitermeli a politikai korrektség abszurd példáit, tanulságos felidéznünk De Gasperi gondolatait, miszerint a közös Európa a „népek szabad akaratából és türelmes munkából” fog megszületni.
Vendégelőadóink sorát régi barátunk, Michael Gehler történészprofesszor nyitotta meg. A Hildesheimi Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója öt olasz kereszténydemokrata személyiség életútjának bemutatásával méltatta a szellemi-politikai mozgalom jelentőségét a mediterrán országban. Közülük nálunk a dél-itáliai származású Don Luigi Sturzo (1871–1959) talán a legkevésbé ismert. A római Gregoriánumon teológiai doktorátust szerzett katolikus pap életét a szegénység és a totalitárius rendszerek elleni küzdelem határozta meg. Alapítója volt az Olasz Néppártnak (1919), a húszas években pedig a fasiszta rezsimet kiépítő Mussolini legnagyobb ellenfelévé, kritikusává vált. Ahogy névadónk, ő is korán felismerte, hogy az embertelen ideológiák ellen nemzetközi összefogásra van szükség. Az 1940/41-ben, emigrációban életre hívott Nemzetközi Kereszténydemokrata Unió, amelynek alelnöke volt, az Európai Néppárt elődjének tekinthető.
Alcide De Gasperi (1881–1954) – akiről több előadás is szólt a konferencián – Dél-Tirolban született, 1911-ben a bécsi Reichsrat képviselőjévé választották. A fasizmussal szembeni kiállása miatt másfél évtizeden át a Vatikáni Könyvtárba húzódott vissza dolgozni, úgyszólván belső emigrációba. Munkássága kiteljesedésére mindössze egy rövid évtized adatott neki a háború után, amikor is kezdeményezője és főszereplője lett a hazáját érintő integrációs törekvéseknek (Marshall-terv, NATO-tagság, gazdasági integráció, a Szén- és Acélközösség – ez utóbbinak halála évében elnöki tisztét is viselte). A szupranacionális, politikailag egységes Európa érdekében kifejtett munkásságát 1952-ben Károly-díjjal ismerték el. Mindemellett Michael Gehler szólt még Antonio Segni (1891–1972), Emilio Colombo (1920–2013), valamint Giulio Andreotti (1919–2013) életpályájáról.
Luigi Sturzo gondolkodásának és hatásának jelentőségét fejtette ki Anna Vincenzi is. A katolikus gondolkodó abból indult ki, hogy az ember Isten képmására teremtetett, de az eredendő bűn nyomán összetett személyiséggé válik, amelyben a jó és a rossz, a fény és az árnyék, az áldozathozatalra való képesség és a bűn egyaránt megtalálható. A lényeg az, hogy szabad akarata révén – Isten kegyelméből – visszaállíthatja a bűnbeeséssel megbomlott egységet. A michigani Hillsdale College oktatója, a modern európai történelem adjunktusa ezen antropológiai determináció mellett kiemelte Sturzo felekezetiséget elutasító világnézetét; a liberális állam megreformálására alkalmasnak vélt szubszidiaritást; az egyén szabadságát tiszteletben tartó és megóvó intézményeket, amelyek előmozdíthatják a társadalom szövetét át- meg átszövő köztes szintek dinamizmusát, átjárhatóságát, és centralizált struktúrák helyett valódi népi állammá teszik az államot. Ebből pedig automatikusan következik a különböző csoportok, a regionális és a nemzeti identitások elismerése és erősítése.
Jacopo Cellini előadása Alcide De Gasperi Európa-vízióját tárgyalta. A firenzei Európai Egyetemi Intézet (EUI) Európai Unió Történeti Levéltárának kutatója figyelmeztetett, hogy a fiatal és idős politikus eszméi nem feltétlenül következnek egymásból, és ő maga sosem utalt azok kapcsolatára. Ugyanakkor párhuzamokat lehet vonni a két életszakasz között: a dél-tiroli olasz nemzetiség tagjaként szocializálódott politikusnak az Osztrák–Magyar Monarchia és az olasz állam keretein belül egyaránt az volt az ambíciója, hogy megkísérelje harmonizálni a nemzeti és a nemzetek fölötti szintet. Ebben segítette katolikus neveltetése, amely univerzalista szemléletével elfogadta a különböző etnikumok, felekezetek, nemzetek egyenrangúságát és egyenjogúságát. A De Gasperi által (is) gyakran hangoztatott „Hazánk: Európa” szlogen erkölcsi tekintélyen, politikai erőn alapul, és a nacionalizmusokkal szemben egy nemzetek feletti közösség elérését tételezi. Az eszméihez és meglátásaihoz való visszatérésre – az Uniót fenyegető külső és belső veszélyek, a közbeszéd stílusának végletesen szélsőségessé válása idején – ma nagyobb szükségünk lenne, mint valaha, zárta gondolatait az olasz történész.
A magyarországi kereszténydemokrácia 20. századi történelméről, valamint a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben betöltött szerepéről Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszélt. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a magyar politikában a Fidesz–KDNP pártszövetség a biztosíték arra, hogy az egyház társadalmi tanítása súlyához mérten legyen jelen, és jusson érvényre. Olyan időkben, tette hozzá, amikor nemzeti identitásunkat, szuverenitásunkat, kultúránkat, nyelvünket, a csak ránk jellemző „észjárást” folyamatosan kihívások fenyegetik. Az „igazság” és a „többség” dilemmája determinálja tehát sajátos viszonyainkat, és különböztet meg bennünket a nyugat-európai kereszténydemokrata pártoktól – értékelte a politikus.
Paolo Alli, az Alcide De Gasperi Intézet főtitkára online jelentkezett be a rendezvényre. Az előadó az intézete névadóját „vizionárius építész”-nek nevezte – ahogyan kortársai sok esetben Habsburg Ottót is jellemezték –, és legfontosabb mának szóló üzenetei között említette, hogy a keresztény európai kultúrát és civilizációt értelmetlen kísérlet zárójelek vagy idézőjelek közé kényszeríteni – az akkor is meghatározza mindennapjainkat, hogyha nem veszünk róla tudomást.
De Gasperi már 1943-as politikai végrendeletében hitet tett a szabadság, az igazságosság és a béke mellett – megnevezve egyúttal azokat a pilléreket, amelyeken felépült a szociális piacgazdaság. Csak ezek megteremtése révén látta biztosítottnak a totalitárius veszély elkerülését, amely elv az euroatlanti kontextusba helyezett közös védelemmel egészült volna ki. Föderalizmusa egyfelől felölelte hazája eltérő fejlettségű és kultúrájú régióit, csakúgy, mint a kontinens kaleidoszkópszerű nemzeti-etnikai sokféleségét; ehhez a merész vízióhoz szilárd katolikus hite vezette el, amihez egész életében igazodott. Az Egyház idén februárban zárta le a politikus boldoggá avatásának egyházmegyei szakaszát.
„A templomban De Gasperi Istennel, Andreotti a pappal beszélt” – jellemezte a két olasz államférfi eltérő habitusát a panel utolsó előadásában Andreides Gábor. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója a korabeli bonmot magyarázatát is megosztotta a hallgatósággal: „Merthogy a papok szavaznak, Isten nem.” Különbségeik dacára az újságíróból politikussá lett Giulio Andreotti (1919–2013) példaképének tekintette mentorát. Andreotti hét évtizedes karrierje során igyekezett mindvégig hű maradni De Gasperi két alapelvéhez: a külpolitika prioritást élvez a belpolitikával szemben; illetve, hogy minden körülmények között ragaszkodni kell a demokratikus struktúrákhoz – mivel, vallották, csak ennek révén tartható fenn a politikai stabilitás. Katolikus hitük iránti mély elkötelezettségük és a kötelességtudattal végzett közszolgálati munkába vetett meggyőződésük alapozta meg munkakapcsolatukat, és formálta Andreottinak, a háború utáni olasz politika legnagyobb formátumú alakjának pályaképét – tovább éltetve egykori mestere eszméit.
Az előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte Olaszország helye Európában – örökség és kortárs nézőpontok címmel. Ezen Rocco Buttiglione, hazájának európai ügyekért felelős minisztere (2001–2005), Anna Vincenzi, a Hillsdale College oktatója, magyar részről pedig Pál József irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Olasz Tanszékének vezetője és Győri Enikő, európai parlamenti képviselő, a beszélgetés moderátora vettek részt. Az egykori olasz kulturális miniszter úgy látja, startmezőn állunk: új katolikus szellemiségű olasz – és európai – generáció kinevelésére van szükség, ahogyan a háborút követően De Gasperi idejében volt. Ennek a nevelőmunkának vissza kell nyúlnia a zsidó-keresztény alapokhoz, és felölelni a görög-római hagyományokat, a felvilágosodást – vagyis mindazt az örökséget, amely évezredek alatt egyedivé formálta kontinensünk kulturális identitását. Óvott attól, hogy útmutatásért a vonatkozó uniós alapdokumentumhoz forduljunk, mivel az példaértékűen semmitmondó, mondta. Pál József Montesquieu Perzsa levelek című művének példájával illusztrálta, hogyan okoz egyéni vesztesége(ke)t, amennyiben nem foglalkozunk a közérdekkel. Tengeren túli előadónk arról szólt, hogy egyetemükön minden diák – nemcsak a bölcsészek – tanrendjében szerepel a nyugati civilizációról szóló előadás, amely a kezdetektől a 18. századi Angliáig vezeti a hallgatókat. A cél nem egy adathalmaz megtanítása, hanem hogy a leendő értelmiségiek érzékennyé váljanak a klasszikus értékekre, a történelmi távlatokra.
Rocco Buttiglione szerint az a megoldás, ha közösségi beállítottságú embereket nevelünk, akik tisztában vannak a kulturális értékek jelentőségével, és biztonsággal eligazodnak abban a környezetben, amely körülvesz bennünket. A túlbürokratizált európai uniós intézményrendszer erre tökéletesen alkalmatlan – nem is erre találták ki –, a politika túlinstrumentalizálódása viszont hozzájárult a Zygmunt Bauman által „folyékony modernitás”-nak (vagy folyékony társadalomnak – liquid modernity/society) nevezett jelenség eluralkodásához.
„A szabadság csak akkor valódi, ha a közösségekben gyökerezik” – idézte beszélgetőpartnereinek Luigi Sturzo gondolatát Győri Enikő. A résztvevők reflexióikban egyetértettek a kereszténydemokrata politikus lassan évszázados meglátásával. Pál József szerint a társadalmi-kulturális nagy narratívák helyén tátongó űrtől (Lyotard) nem visszariadnia kell a ma emberének, hanem pozitív tartalmakkal kitölteni azt. Ennek eszközét Anna Vincenzi meglátása szerint az ifjabb generációk számára újragondolt kulturális transzferrel, neveléssel kellene kezdeni; de mindezt egyedül a személyesség hitelesítheti. Élettapasztalatot viszont csak az tud szerezni, aki valóban él – a valóságban, nem pusztán virtuálisan. A lét titkait szimbólumokban, művészi eszközökkel láthatóvá tevő művészet, vagy a tanúságtevő életet élők példája, amely azt sugallja, hogy a hitünk emberebbé tesz bennünket, egyaránt alkalmasak lehetnek – összegezték a végkövetkeztetéseket a meghívottak.
