Rangos angolszász vendégek részvételével „Polihisztorok a világpolitikában – Winston Churchill 150” címmel rendeztük meg konferenciánkat 2024. november 22-én. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Széchenyi termét zsúfolásig megtöltő közönséget Paul Fox, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövete köszöntötte. Az ünnepelt igen fordulatos életútjának legfontosabb állomásait felvillantva a diplomata emlékeztetett rá: az utókor által a legnagyobb brit politikusnak és embernek tekintett Churchill zavarba ejtően sokoldalú személyiség volt, aki 1940-ben – katonai, újságírói, történészi és politikusi múlttal a háta mögött – szembesült élete igazi hivatásával, amely egyben a 20. század történelmének talán legnagyobb kihívása is volt. Abban a pillanatban valószínűleg senkiben nem állt készen szerencsésebben a feladattal megbirkózni képes személyiségjegyek – készségek és képességek, ambíció és intuíció, történelemszemlélet, politikai ösztön és tapasztalat – olyasféle ötvözete, mint éppen őbenne. Kiállásának üzenete ugyanakkor nem egy letűnt korszak rekvizituma, hanem ma is fájóan aktuális: a 85 év múltán ismét Európa földjén zajló háború napjainkban újra a demokratikus erők összefogását teszi szükségessé.
Prőhle Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója névadónk és a brit kormányfő életútjának találkozási pontjairól beszélt. Felelevenítette 1944-es québeci beszélgetésüket, amikor is Churchill a háború utáni európai rendezés kérdéseit elemezve a brit világpolitika kulcskérdésének, az Indiába vezető út sarkalatos pontjának nevezte a trieszti tengeri kikötő biztonságát. Ezzel a megjegyzésével csak elmélyítette az utolsó magyar trónörökös iránta azelőtt is érzett tiszteletét: Ottó ugyanis csak a történelemet és a földrajzot egyaránt jól ismerő politikusokat tekintette komoly államférfiaknak. Későbbi kapcsolattartásukról árulkodik Marlborough hercegének kétkötetes dedikált életrajza, amelyet az egykori – és még ugyanabban az évben újból hivatalba lépő – miniszterelnök küldött nászajándékba Ottó és Regina esküvőjére, 1951 májusában. A John Lukacs Intézet programigazgatójaként Prőhle két relikviára hívta fel a hallgatóság figyelmét: egy Churchill-büsztre, amely Lukacs íróasztalán állt, valamint egy szivarra, amely az egykori kormányfő lánya küldött az édesapjáról több munkát is jegyző szerzőnek; mindkettő az amerikai–magyar történész személyes tárgyai között érkezett Budapestre, és az NKE-n látható.
Megnyitó előadásában Lord David Alton of Liverpool, a Lordok Házának tagja Winston Churchill és Habsburg Ottó világszemléletének összehasonlítására vállalkozott. Mindketten történelmi nevet viseltek, családjaik, hazájuk, alkalomadtán a kontinens – Ottó esetében előfordult, hogy az egész azidőtájt ismert világ – sorsára bírtak befolyással. A 20. század hajnalán azután tanúi voltak birodalmak bukásának, autokrata rendszerek felemelkedésének, valamint totalitárius ideológiák és hatalmak uralomra jutásának – amelyekkel mindketten határozottan szembeszálltak. A Habsburg-dinasztia sarja a dunai monarchia „élni és élni hagyni” alapelve okán, amely évszázadokon át biztosította a korona alá tartozó népek, kisebbségek, népcsoportok, nyelvek és kultúrák békés együttélését, megvalósítva ezáltal a különbözőségek ragyogó változatosságát; az angol arisztokrata pedig a világpolitikában egyensúlyt teremteni képes parlamentáris demokrácia hagyományainak örököseként. 1946-ban a győztes britek nevében így értékelte az első világháború utáni rendezést: „Ha a versailles-i tárgyalóasztalnál ülő szövetségesek visszaengedték volna trónjukra a Hohenzollerneket, a Wittlesbachokat és a Habsburgokat, nem jött volna Hitler.”
A nemzetiszocializmus mindkettőjüket személyükben fenyegette. Túlélve a világháború kataklizmáját, látva a kontinens erkölcsi-szellemi-fizikai pusztulását, hasonló megfontolásokból tettek hitet a közös Európa eszméje mellett. Igaz, bár Churchill támogatta a dunai föderáció gondolatát, és fontosnak tartotta a közös európai intézmények – az Európa Tanács, az Emberi Jogok Európai Bírósága, nem utolsó sorban pedig a közös haderő – megteremtését, brit fejjel mégis atlantista maradt: sosem szűnt meg hangsúlyozni az Egyesült Államokhoz fűződő kötelékeket, és aggodalommal figyelte a tengerentúli izolacionista tendenciákat. Élete végégig hű maradt a 30-as években az európai politikáról leírtakhoz: „We are with Europe, but not of it.” Azt vallotta, egy nemzetet belülről a jog uralmán felépülő társadalom, kívülről pedig egy erős szövetségi rendszer tarthat csak meg.
Churchill ugyan a keresztény tanításnak pusztán erkölcsi fontosságot tulajdonított, és nem fogadta el annak transzcendens jellegét, mégis értékelte Habsburg Ottó kiállását a keresztény hit védelmében, és hogy pályája során nem lankadt hangsúlyozni Európa keresztény gyökereinek meghatározó voltát, illetve elfogadta a demokrácia kereszténységben gyökerezettségének elvét. Befejezésül az előadó felvetette: talán ideje lenne megpróbálni vegyíteni az angol politikus nemzetállam-eszméjét a volt trónörökösnek Európa keresztény megújítására tett javaslatával – az így létrejött politikai program eligazítást adhatna korunk kihívásaiban, ugyanakkor segítene a briteknek, hogy megtalálják a helyüket Európa jövőjében.
George H. Nash Churchill amerikai fogadtatásáról és hatásáról beszélt. A Russell Kirk Center for Cultural Renewal főmunkatársa előadása elején impozáns adatokat sorolt: a politikus mintegy három tucat kötetet írt, és máig publikálatlan beszédeinek 10.000 oldalra tehető a gyűjteménye. Munkásságáról több mint ezer könyv született, megbecsülhetetlen a róla megjelent tanulmányok és cikkek száma. Közéleti teljesítménye mellett töretlen népszerűségében valószínűleg közrejátszik az is, hogy ifjúkorától minden alkalmat megragadott, ha kifejezhette csodálatát édesanyja hazája iránt. 1895-ben tett első újvilági látogatását további tizenöt követte.
Churchill amerikai recepcióját az előadó a harmincas évek értékelésével kezdte: az első időkben a róla kialakult képet nem anyaországi tevékenysége – az első világháborús rossz döntései és a belpolitikai pártcsatározások –, hanem előadóútjai formálták. 1940 májusától azonban mindez megváltozott. Ahogyan később J. F. Kennedy fogalmazott: a győzelem érdekében Churchill „mozgósította és harcba küldte az angol nyelvet”; és ez a rádiónak köszönhetően a tengeren túl is erőteljesen hatott, Richard Nixont és Caspar Weinbergert (Ronald Reagan egykori hadügyminiszterét) bevallásuk szerint egyaránt impreszionálta. A saját igazába vetett hit sugárzik a volt miniszterelnök második világháborús memoárkötetének 2 millió (!) szavából, valamint a History of the English-Speaking Peoples soraiból. A ragaszkodás kölcsönös volt: 1963-ban az Egyesült Álamok tiszteletbeli állampolgárává fogadta őt. Russel Kirk, az amerikai konzervativizmus atyja nekrológjában pedig „an aristocrat of genius”-nak nevezte. Alakja a világháború utáni korszakban új fénytörésben áll előttünk: 1946 márciusában elmondott fultoni beszéde okán a prófétát kezdték látni benne. Hatása amerikai elnökök sorára volt döntő befolyással: Kennedy mellett Ronald Reagan és George W. Bush adóztak emléke előtt.
Utóélete – részben legalábbis – intézményesült: fia, Randolph Churchill és Martin Gilbert monumentális életrajzának nyolc kötete a valaha írt legterjedelmesebb biográfia; a munkásságára vetülő figyelmet nemzetközi társaság, folyóirat és a Hillsdale College által gondozott Churchill Project hivatott fókuszban tartani. A napjainkban divatos ideológiák mindazonáltal az ő „szobrát” is kikezdték – ráaggatták a rasszista, egoista, imperialista címkét, a (szélső)jobboldalon pedig felrótták neki, hogy 1940-ben nem egyezett ki Hitlerrel.
A történész Jeszenszky Géza a brit miniszterelnök Közép-Európával kapcsolatos, évtizedek során formálódó politikáját követte nyomon. A térség nemzeteinek emlékezetében elsősorban Churchillnek a második világháború alatti tevékenysége és a későbbi rendezésben játszott szerepe él, ám Jeszenszky ennél jóval átfogóbb hátteret vázolt fel előadásában, megemlítve a magyar édesanyától született ifjúkori barát, Leo Amery befolyását, amely döntő befolyással volt a politikusnak a Balkánról és a Duna-medencéről kialakított nézeteire.
A versailles-i békéket igazságtalannak és ezért veszélyesnek ítélő Churchill a húszas-harmincas években folyamatosan értékelte a térség történéseit; ismerte az etnikai-vallási viszonyokat, kapcsolatot tartott a régió nyugatbarát közéleti szereplőivel – 1939 nyarán az őt felkereső Auer Pál és Eckhardt Tibor előtt is világossá tette a brit külpolitika irányelveit –, és tisztán látta a Duna-medence geopolitikai jelentőségét a Fekete-tenger viszonylatában. Az 1944 második felében kialakult katonai helyzetet – így Erdély kérdését – azonban ő sem tudta felülírni a diplomácia eszközeivel. Leköszönt miniszterelnökként annyit tehetett csupán, hogy 1946. szeptember 19-i zürichi beszédében meghirdette az Egyesült Európai Egyesült Államok gondolatát, amelyben Közép-Európának is helye lehetett – zárta szavait az egykori külügyminiszter, nagykövet.
Churchill legfontosabb francia szövetségesének a világháború idején a németekkel való tárgyalásokat kezdettől fogva elutasító Charles de Gaulle számított – akit a brit miniszterelnök ezekkel a szavakkal jellemzett: „kiválóan küzdő harcos, aki jó hírnévvel bíró és erősteljes személyiséggel van megáldva”. Kettejük hullámvölgyektől sem mentes viszonyáról tartott előadást François Kersaudy, a Panthéon-Sorbonne Egyetem egykori professzora. A németek elleni szövetség erősítse céljából Churchill mindent megtett, amit a korszak médiaadottságai lehetővé tettek, annak érdekében, hogy a hamar legendássá váló tábornok maga mögé tudja sorakoztatni honfitársait. Mindezt megkönnyítette számára, hogy De Gaulle-ban idővel egyre több rokon vonást fedezett fel: nagy műveltségét, a történelem széleskörű ismeretét, a kivételesen magas fokú anyanyelvi kifejezőképességét, a totalitárius rendszerek zsigeri elutasítását; abban való szinte korlátlan hitét, hogy mozgásba tudja hozni a dolgokat; idealista és patrióta vonásait, melyeket szokatlanul erős morális és fizikai bátorság erősített. Szüksége is volt minden szimpátiájára, mert De Gaulle már 1941-ben érzékeltette vele, hogy nem tűri az alárendelt szerepet sem a vichy-i rendszer megítélésében, sem Szíria és Libanon, vagy Madagaszkár és Észak-Afrika sorsát illetően. Kenyértörésre végül mégsem került sor, mivel – vonakodva ugyan, de maga – Churchill is elismerte: „Nagy ember? Miért – egy önző, arrogáns valaki, aki a világegyetem középpontjának képzeli magát?… Ő… Nos, igaza van. Valóban nagy ember.” Persze De Gaulle sem finomkodott: „Churchill egy ormótlan bútordarabnak tekint, amelybe időnként belehuppan, viszont már a díszlet része, ami többé nem is távolítható el onnan.”
Az 1945-ös év mindkettejük életében új korszakot hozott, de az egymás tettei iránti figyelem azt igazolja, hogy a közös megpróbáltatások örökre összekapcsolták nevüket.
John Lukacs életrajzírója, Richard Gamble professzor Lukacs Churchill-képét elemezte. A történész 1965 januárjában postára adott egy lapot, miután fiával együtt részt vett a brit miniszterelnök temetésén. Gamble ennek apropóján bontotta ki mondanivalóját: a fotó 1941 augusztusában, Új-Fundlandon készült, és Churchillt ábrázolja, amint kihajózik Britannia felé, nem sokkal a Roosevelt elnökkel közösen szignált Atlanti Charta megszületése után. A Hillsdale College tanára finoman megrajzolt pszichológiai portréjában arra kereste a választ, vajon mit jelenthetett saját nemzetének, Európának, Közép-Európának, Magyarországnak és személyesen a levélírónak ez a gesztus, ez a kiállás – amit aztán Lukacs újságcikkekben, interjúkban, tanulmányokban, recenziókban és féltucat könyvében vissza-visszatérően viszonozni próbált. Többek között ezekkel a szavakkal: „A történelem nem pusztán beszámoló az életről, hanem maga az élet: hisz nem vagyunk sem emberi állatok, sem örökös rabszolgák. A humanitás hosszadalmas, ráérős és bús zenéjében egyszer csak felcsendült egy nemes angol hang, amelyet néhány kiválasztott meghallott és emlékezik rá.”
A konferencia szekcióit kerekasztal-beszélgetések zárták, amelyeket Bogyay Katalin diplomata, valamint David Campanale, a BBC korábbi szerkesztője moderált.
Fotók: Szabó Zoltán
