A szentmisét idén Kovács Gergely gyulafehérvári érsek mutatta be, aki a katolikus egyház egyik kiemelt ünnepén, Szent Péter és Szent Pál napján a két eltérő habitusú, mégis közös küldetést betöltő apostol példáján keresztül a hit megvallásának és a keresztény tanúságtételnek a fontosságát hangsúlyozta.
A szertartást követő konferencia középpontjában a II. Vatikáni Zsinat és annak az egyház megújulásában betöltött jelentősége állt. A 20. század egyik legmeghatározóbb egyháztörténeti eseményeként értelmezett szinódus – amely sok tekintetben új alapokra helyezte a katolikus egyház önértelmezését és viszonyát a modern világhoz – Habsburg Ottó számára is meghatározó jelentőséggel bírt.
Prőhle Gergely köszönetét fejezte ki a pannonhalmi bencés közösségnek, amely Habsburg Ottó számára mindig is a hit és a szellem megújulásának fontos helyszíne volt. Csatlakozva a szentbeszédben elhangzottakhoz kiemelte, hogy Péter és Pál apostolok emléknapja a hit és a tudás egymásra találásának és dialógusának üzenetét hordozza. Ezek egysége különösen értelmet nyer Szent Márton hegyén, ahol a bencés hagyomány a hiteles keresztény tanúságtételt és a szellemi igényességet mindig is egymást erősítő, elválaszthatatlan valóságként kezelte. Alapítványunk igazgatója sajátos történelmi párhuzamot vont az 1700 évvel ezelőtti niceai zsinattal, amely a maga korában szintén egyfajta határozott reflexió volt a kor teológiai és társadalmi kihívásaira, és jelentős mértékben hozzájárult a keresztény világ egységének és identitásának megerősítéséhez. Befejezésképpen Habsburg Ottót idézte, aki a zsinat fontos eredményének tekintette a laikusok bevonását, melyet Alapítványunk igazgatója a lutheri egyetemes papság eszményéhez hasonló törekvésként értelmezett.
Hortobágyi Cirill főapát köszöntőjében hangsúlyozta, hogy Habsburg Ottó mindig is bencés diákként tekintett magára, és számos alkalommal hivatkozott a Pannonhalmán kapott magas színvonalú oktatásra és nevelésre.
Fejérdy András, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese a II. Vatikáni Zsinat egyháztörténeti kontextusát és jelentőségét vázolta fel. XXIII. János pápa kezdeményezése tudatos válasz volt a kor kihívásaira, és ennek szellemében a zsinat legfőbb célja – az egyházfő apostoli munkásságával szorosan összefonódó aggiornamento jegyében – a katolikus hit fejlődésének elősegítése, valamint a hívek keresztény életének megújítása volt. XXIII. János pápa halála után VI. Pál folytatta a szinódus munkáját, és meghatározta annak fő célkitűzéseit: elsőként az egyház önazonosságának tisztázását és belső megújítását; másodikként az elszakadt testvérekkel való párbeszéd útján az egység helyreállítását; végül pedig azt, hogy az egyház aktív párbeszédet folytasson a modern világgal. A zsinati dokumentumok új, az ősegyházi hagyományokra épülő egyházképet alkottak, megalapozták az ökumenikus és vallásközi kapcsolatok fejlődését, és megnyitották az utat a további teológiai párbeszéd, valamint az egyház és a világ viszonyának újragondolása előtt. Fejérdy András kifejtette, hogy a zsinat jelentős paradigmaváltást hozott az egyház életében: többé nem „ostromlott várként”, hanem az idők jeleit érzékelő és azokra nyitott közösségként jelenik meg, amely a modern társadalommal együtt zarándokol. A történész részletezte továbbá a XXIII. János pápa által 1960-ban alapított Keresztény Egység Titkárságának szerepére. Ez a testület nemcsak elősegítette a különböző keresztény közösségek közötti kapcsolatokat, hanem fontos szerepet játszott egy új teológiai és módszertani szemlélet elfogadtatásában is. A történész zárszavában arra is kitért, miként értelmezhetők a zsinat által elindított reformok és kezdeményezések a szocialista blokk és a hidegháború politikai kényszereinek tükrében, valamint ezek hogyan formálták a zsinat magyarországi megélését és értelmezését. A teljes előadása ide kattintva olvasható.
A bevezető előadást követő beszélgetést Alapítványunk igazgatóhelyettese, Fejérdy Gergely moderálta. Habsburg Ottó XXIII. János pápa személyes meghívására jelen volt a II. Vatikáni Zsinat 1962 októberi nyitóülésén, és későbbi írásaiban, valamint nyilvános megszólalásaiban rendszeresen aláhúzta a zsinati tanítás, illetve a bő három éven át tartó tanácskozás szellemiségének jelentőségét – idézte fel, majd arra kérte a résztvevőket, hogy reflektáljanak a zsinat örökségére, különösen az egyház társadalmi szerepének és a párbeszédek jelenlegi dinamikáinak tükrében.
Hafenscher Károly, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora rámutatott, hogy a II. Vatikáni Zsinat nemcsak a katolikus egyházat, hanem az ökumenikus párbeszédet is megújította. „Olyan családban nőttem fel, ahol a szinódus tanítása élő valóság volt: távlatot adott, nyitottságra nevelt, és segített, hogy az ökumené ne csupán egy elméleti konstrukció, hanem napi gyakorlat legyen.” A zsinat szellemisége a protestánsoknak is oly fontos semper reformanda – vagyis az egyház folyamatos megújulásának – gondolatára épült, amely megőrizte a Krisztushoz való hűséget, miközben nyitottá tette az egyházat a változásra. Különös jelentőséggel bír, hogy a II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciója új fénybe helyezte az ige és a szentség elválaszthatatlan egységét. Az igehirdetés és a Szentírás központi szerepének megerősítése révén pedig a katolikus egyház liturgikus és teológiai gyakorlata számos ponton közeledett az evangélikus hagyományhoz, ami pedig komoly lépést jelentett a keresztények közötti kölcsönös megértés és lelki egység felé. A protestánsok számára fontos volt az is, hogy a zsinat világossá tette, a kegyelemből, hit által való megigazulás központi tanítása teológiai prioritást élvez. A lutheránus lelkész szerint a római mise szertartásrendjének megreformálása ökumenikus közeledést is eredményezett, valamint sajátos reflexivitást is hordozott magában, hiszen az evangélikus egyház is új impulzusokat kapott saját liturgikus örökségének újrafelfedezéséhez. A teljes beszéde ide kattintva olvasható.
Érszegi Márk diplomata és Vatikán-szakértő a zsinat döntéseinek és szellemiségének átfogó összefoglalását adva megállapította, hogy bár az egyház megújulását célzó reformok jelentős része megvalósult, azok még nem minden esetben jutottak el teljes kiteljesedésükig. A mai kor kihívásainak tükrében ezért indokoltnak tartja ezek továbbgondolását, új irányok és megközelítések keresését az egyház fejlődése érdekében. Kiemelte, hogy a zsinat gyümölcsei közé tartozik az 1983-as egyházi törvénykönyv, amely II. János Pál pápa idején született meg, és a zsinat szellemiségének jogi megfogalmazásaként szolgál. Emellett a katolikus egyház katekizmusa és a liturgikus reform is a megújulás fontos elemei voltak. Magyarországon az új szertartásrend biztosította azt az egyetemes egyházhoz tartozást még a vasfüggöny mögött is, ami nagy jelentőséggel bírt a kommunista időszakban. Ugyanakkor a teológiai gondolkodásban – részben a hidegháborús ideológiai megosztottság, részben pedig a helyi sajátosságok miatt – nem valósult meg teljes egység a zsinat után sem, így az egyház megújulása bizonyos területeken ma is kihívásokkal néz szembe. A diplomata ezért kardinálisnak tartja, hogy az egyház ne tekintse befejezettnek a zsinat által elindított megújulási folyamatot, hanem azt a változó társadalmi és kulturális kihívásokkal összhangban vigye tovább.
A beszélgetés résztvevői egyetértettek a zsinat által elindított folyamatok jelentőségében, illetve abban, hogy ezek értelmezésének sokszínűsége, valamint a tanácskozás szellemisége által is ambicionált egység Pannonhalmán különösen szépen élhető meg.
