Karel Schwarzenberg annak a generációnak az egyik utolsó képviselője volt, amely saját bőrén tapasztalta meg a 20. század (Közép-)Európájának zűrzavarait, és amelynek politikai és közéleti tevékenységét nagymértékben az ezekből levont tanulságok határozták meg. 1937-ben született egy közép-frankföldi gyökerekkel rendelkező, ugyanakkor kiváltságaitól a Monarchia felbomlása után megfosztott hercegi család második gyermekeként. Szülőhazáját egy évvel később a müncheni döntés értelmében felosztották, családját a náci, majd a kiépülő kommunista rezsim is üldözte, az 1948 februári puccs pedig a família kényszerű emigrációba vonulásához vezetett. Már fiatalon az Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei, ÖVP) egyik meghatározó háttéremberévé avanzsált, de Ausztriában sohasem vállalt hivatalos politikai stallumot. A hatvanas évektől kapcsolatokat épített ki a csehszlovák disszidensekkel, és kiállt az országban kibontakozó ellenzéki mozgalom, majd később a Charta ’77 meghurcolt aláírói mellett is. Közéleti munkássága az 1970-es és 1980-as évek fordulóján vált egyre láthatóbbá, amikor a Nemzetközi Helsinki Bizottság elnökeként, bécsi lakásán kialakított irodájából irányította a Helsinki Záróokmányban rögzített szabadságjogok vasfüggönyön túli megvalósításáért folytatott küzdelmet.
A rendszerváltás után Václav Havel kancelláriájának vezetőjeként jelentős szerepet játszott a posztkommunista átmenet levezénylésében. Az első években még kevés közéleti tapasztalattal rendelkező országvezetés sokat köszönhet a politika és diplomácia területén egyaránt otthonosan mozgó hercegnek, aki később a cseh törvényhozás alsó- és felsőházának tagjaként, majd az ország külügyminisztereként is komoly erőfeszítéseket tett hazája felemelkedéséért. Karizmája, személyes kisugárzása és politikai tehetsége révén nagyszerű hálózatépítőnek bizonyult, aki kiváló kapcsolatokat ápolt az európai és világpolitika olyan nagyformátumú szereplőivel, mint például Helmut Kohl vagy az A World Restored című ikonikus munkájában a herceg felmenőjére, Felix zu Schwarzenbergre is többször utaló Henry Kissinger.
Noblesse oblige, vagyis a nemesség kötelez, szól az ismert francia közmondás, és Schwarzenberg herceg számára e kötelesség a saját kisebb-nagyobb közösségeiért, de mindenekelőtt a demokráciáért és az emberi jogokért való mindennapi munkát és felelősséget jelentette. A kontinens egységesülésének lelkes szószólója és egy igazi közép-európai volt, aki a kritikus pillanatokban képes volt felülemelkedni a 20. század megosztottságaiból fakadó, gyakran beszűkült politikai gondolkodáson. Homo politicus volt a szó pozitív értelmében. Egy sok tekintetben Habsburg Ottóéhoz hasonló politikai habitus képviselője, akinek a politika valóban hivatást, nem pedig önmagáért a hatalomért és a belőle fakadó presztízs élvezetéért végzett cselekvést jelentett. Élete végéig szuverén gondolkodó maradt, aki gyakran vitás kérdésekben, így a rendszerváltás után a Beneš-dekrétumok kapcsán kibontakozó politikai-közéleti vitákban is végig következetesen képviselte saját álláspontját. (A Beneš-dekrétumok konzekvens elítélése ugyanakkor politikailag kockázatos vállalkozásnak bizonyult, amely végül közrejátszott abban, hogy a 2013-as elnökválasztások második fordulójában alulmaradt az egykori miniszterelnökkel, Miloš Zemannal szemben.) Ez a konzekvens politizálás ugyanakkor nem járt együtt valamiféle makacs ragaszkodással; párbeszédre való készsége a sokszor zavaros bel- és külpolitikai helyzetben is segített a kompromisszumos megoldások megtalálásában.
Az önmagát gyakran csak egy svájci útlevéllel rendelkező közép-európaiként (Mitteleuropäer mit Schweizer Pass) jellemző Schwarzenberg politikai pályafutása jól példázza, hogyan lehet ezt a történelem formálta sajátosságokkal rendelkező identitást a regionális fejlődés és együttműködés szolgálatába állítani. Családi öröksége, valamint mélyreható politikai, történelmi, kulturális és társadalmi ismeretei révén mindenkinél jobban értette a Prága, Budapest, Pozsony, Krakkó és Bécs közötti viszonyrendszer dinamikáit és annak minden rezdülését. Magyarország barátjaként pedig, akinek felmenői között a Festetics család prominensei is ott szerepelnek, az ő közbenjárására kutatták fel a formálódó csehszlovák kommunista rezsim koncepciós pereinek áldozatává váló Esterházy János földi maradványait.
Alapítványunk archívumában őrizzük Habsburg Ottó és Karel Schwarzenberg levelezését, amely a rendszerváltások turbulens időszakába és az azt követő évtized közép-európai útkereséseibe, valamint európai politikájába enged betekintést.[1] Kettejük levélváltása jól illusztrálja, hogy a közös birodalmi örökség és az ebből fakadó, egymást gyakran átfedő lojalitások nem valamiféle anakronisztikus akadályai, hanem sokkal inkább motorjai a közép-európai együttműködésnek.
November eleji látogatása során Eva Dvořáková, a Cseh Köztársaság budapesti nagykövete megtekintette gyűjteményünket, és nagy érdeklődéssel lapozta át a névadónk és az egykori külügyminiszter közötti levelezést. A beszélgetés során felmerült, hogy tanulságos lenne egy oral history interjú készítése Karel Schwarzenberggel. Szomorú, hogy erre már nem kerülhet sor. A józan megoldásokba vetett bizalma, szellemi öröksége és az általa képviselt politikai vízió ugyanakkor továbbra is iránymutatásként szolgálhat Közép-Európa és az egész Öreg Kontinens jövőjének alakításakor.
Kocsev Bence
[1] Történészi szemmel nézve talán még ennél a korpusznál is érdekesebb a szombaton elhunyt politikus apjával folytatott korrespondencia, amely anyag a hidegháború első három évtizedének osztrák, illetve emigráns csehszlovák politikájának érdekes lenyomata. A politikai témákat tárgyaló leveleket sokszor érdekes társadalom- és kultúrtörténeti exkurzusok gazdagítják, de az egykori trónörökös abban is kikéri a herceg tanácsát, hogy vajon milyen (politikai) kockázatokkal járna, ha eleget tenne az osztrák képzőművész és filozófus, Friedensreich Hundertwasser meghívásának, és meglátogatná a művész bécsi műhelyét. Nem tudjuk, hogy a látogatás a hatvanas évek végén megvalósult-e, mindenesetre a főherceg jó benyomást tehetett Hundertwasserre, aki az 1987-ben megjelent Für die Wiederkehr der konstitutionellen Monarchie (Az alkotmányos monarchia visszatéréséért) című munkája a 75. születésnapját ünneplő Habsburg Ottónak dedikálta, valamint az ugyanebben az évben megjelent, Habsburg Walburga és Bernd Posselt által szerkesztett Festschrift egyik szerzőjeként is találkozunk a képzőművész nevével.
