„…Ebben a felemelő tudatban teszem fel a Nagykeresztet,
köszönetemet és üdvözletemet fejezem ki nektek.”
Az Osztrák Császárság, majd a Monarchia és talán a világ egyik legrangosabb, elsősorban háborúban adományozható érdemrendje a Mária Terézia Katonai Rend kitüntetése volt, amelyet a viselési sorrendben csak az Aranygyapjas Rend kitüntetése előzött meg (soron kívül). A ritka, különleges darab értékét csak növeli, hogy a Habsburg Ottó Alapítvány gyűjteményébe került kereszt és csillag IV. Károly tulajdonát képezte, amely Őfelsége 1922-es halálát követően csak a család számára volt elérhető, kiállításon vagy egyéb eseményeken még soha nem szerepelt. Ilyen jelentős és nagymúltú kitüntetéssel magyar nemzetiségű személyek közül is csupán a legendás Hadik András gróf, az Udvari Haditanács elnöke és tábornagy (Berlin megsarcolásáért), valamint gróf Nádasdy Ferenc, Mária Terézia tábornoka, a kolíni csata (1757) parancsnoka és báró Alvinczi József, Charleroi hőse (1793) büszkélkedhetett.
A rendet még Mária Terézia alapította 1757. június 22-én, az osztrák győzelemmel végződött kolíni csatát követően, és egészen 1918-ig adományozták. Az első világháború után a rendi káptalan folytatta a munkát az osztrák kormány hallgatólagos beleegyezésével – és IV. Károly jóváhagyásával –, még elbírálta a folyamatban lévő első világháborús kérvényeket. A császár uralkodói jogai gyakorlásának felfüggesztése (1919) után a rendi kancellár előbb Conrad von Hötzendorf tábornagy, majd annak 1925-ös halálával Viktor Dankl vezérezredes lett.[1] A rend tulajdonosainak nagy része 1930. november 20-tól – Habsburg Ottó nagykorúvá válásától – az ifjú trónörököst tekintette nagymesternek. Ottó „nagymesterségének” időszaka viszont 1931. október 3-án, az utolsó előléptetés után véget ért, ugyanis a káptalan beszüntette tevékenységét.[2] Az utolsó kitüntetettek Svetozar Boroević von Bojna gyalogsági tábornok, Roósz Péter százados, Karl Rucziczka főhadnagy és Peter Scheider tartalékos hadnagy voltak. A rend 1939-ben átalakult Maria Theresien-Ordensstiftunggá.[3]
A rend és azok tagjaival való kapcsolattartás mindig fontos eleme volt Károly és Ottó életének. Ottó a kitüntetettekkel vagy leszármazottaikkal hosszabb-rövidebb időközönként levelezőpartneri kapcsolatban állt: így a „trieszti sassal”, Gottfried von Banfielddel,[4] első világháborús sorhajó hadnaggyal (nem mellékesen ő volt a rend utolsó élő tagja, aki 1986-ban hunyt el), Oskar Hofmann[5] őrnaggyal, lovagkeresztessel – aki Gustav Hubkával közösen 1943-ban megjelentette az első világháború alatt és után odaítélt kitüntetettek életrajzát –, valamint Josef Roth von Limanowa-Łapanów vezérezredes fiával, Josef Roth-Limanowával.[6] Gottfried von Banfield 1970 és 1984, Oskar Hofmann 1958 és 1959, míg Josef Roth-Limanowa 1962 és 1964 között váltott levelet Ottóval.
A Banfielddel való levelezés 1970-ben kezdődött, amikor is az egykori trónörökös 80. születésnapján köszöntötte a lovagot. 1977-ben személyesen is találkoztak, és közösen ellátogattak Monte San Gabriele-re az Isonzónál. Oskar Hofmann 1958-ban a rend nevében újévi jókívánságokat közvetített. A levelekből kiderül, hogy a még élő 14 osztrák rendtagot Zita császárnő is üdvözölte. Ebben az időszakban a rend kancelláriai feladatait Oskar Hofmann látta el. Josef Roth-Limanowa, a Ferenc József Emlékbizottság tagja 1962 decemberében fordult Ottóhoz, hogy legyen a segítségére egy, a császárt ábrázoló szobor elkészítésében. Az alkotás Hans Andre professzor műve volt – ő tervezte korábban Eugen főherceg képmását is –, és Bécsben, a Votivkirchében kívánták felállítani. A bizottság Ottótól kért ajánlást a szobor védnökének személyét illetően. Ottó Hans Hoyos grófot és Heinrich Schwarzenberg herceget javasolta.
A Mária Terézia katonai Rend nagykeresztje a HOAL gyűjteményében
Maga a rend három fokozattal rendelkezett: nagykereszt, középkereszt és lovagkereszt. Csak azok kaphatták meg, akik parancsnoki beosztásukban pozitívan befolyásolták egy ütközet végkimenetelét. A rendbe való felvételt a magát arra érdemesnek érző illető kérvényezte, ezt aztán hosszadalmas vizsgálat követte. A kitüntetés megszerzése nehezebb volt, mint például a porosz Pour le Mérite (alapítva: 1740) vagy a cári Oroszország Fehér Sas-rend (1831). Hozzá hasonló, nagymúltú és különleges érdemrendet aktívan már csak három ország államfői, vagy uralkodói adományoznak: az Amerikai Egyesült Államok elnöke a Medal of Honort (alapítva 1862-ben), Franciaország államfője a Becsületrendet (Ordre national de la Légion d’honneur) (1802) – talán ide sorolható még az 1915-ben létrehozott Croix de guerre vagy hadikereszt –, valamint Nagy-Britannia uralkodója a Victoria-keresztet (1856).
1757–1931 között mintegy 4392 kérelmet nyújtottak be, ezek közül 1240 személyt illetett meg a rend valamelyik fokozatának a viselése.[7] A nagykereszthez csakis a döntő jelentőségű felső hadvezetőség tagjai (a hadseregparancsnok) juthattak hozzá.[8] A Mária Terézia Katonai Rend nagykeresztjének anyaga aranyozott és 800 ezrelék finomságú ezüstből készült. A nagymester és a káptalan döntése értelmében – rendi káptalani ülést a 174 év alatt mindössze 50 alkalommal tartottak – 61 személynek ítélték oda, ebből 11 főnek az első világháborúban véghezvitt érdemeiért. I. Károly császár 1917. január 17-én,[9] a 174. számú előléptetéssel kapta meg ezt a magas rangú elismerést (összesen 195 előléptetési ünnepségről beszélhetünk). Az elbírálások hosszadalmas volta miatt az összes fokozatban az első világháborúban odaítélt 131 kitüntetés közül csak négyet adományoztak Károly trónra lépte (1916. december 30.) előtt.
A Nagy Háború alatt adományozott kitüntetések csupán 22%-a készült 1918 előtt, 78%-uk 1920 és 1931 között. Kezdetben csak méltósági nyilatkozatot kaptak, majd a darabokat saját maguknak kellett beszerezniük. Az 1920-as évek közepétől a bécsi Hadtörténeti Múzeum (Heeresgeschichtliches Museum) régebbi, főleg a napóleoni háborúkból származó példányokat adott ki – ami így olcsóbb volt, mint egy új beszerzés.
A rend ékszerésze a C. F. Rothe und Neffe cég volt, akik Bécs belvárosában, az I. kerületben, a Kohlmarkt 7. alatt működtették ékszeripari vállalatukat. A cég 1850-ben vette fel a nevet, miután az alapítóhoz, Christian Friedrich Rothehoz csatlakozott unokaöccse, Anton Otto Gerbitz. 1855-ben I. Ferenc József császár már az Osztrák Császárság udvari aranyművesének nevezteti ki őket, 1868-ban pedig megkapták a császári kamaraékszerész (kaiserliche Kammerjuwelier) címet is. A rend keresztjei mellett ők készítették az Aranygyapjas Rend és a Lipót-rend kitüntetéseit, akárcsak a császár koronázásakor Erzsébet gyémántból készült koronáját.
IV. Károly Konstantinápolyban, kitüntetései között a Nagykereszttel (1918)
A háború után a magyar kormány szerette volna, ha a magyar honos személyek keresztjeit Ausztria visszaszolgáltatja. Megjegyzendő, hogy a kitüntetett halála után a kereszteket vissza kellett juttatni a rendi kancelláriának, és az örökösöknek erre kötelezettséget kellett vállalniuk. I. Ferenc József császár 1886. február 11-i rendeletével – Rudolf trónörökös javaslatára – bevezette, hogy a visszakapott kitüntetéseket örök időkre a bécsi Hadtörténeti Múzeumnak kell átadni. Ez alól kivétel a császár, mint a rend nagymestere. A visszaszolgáltatási kötelezettséget 1940-ben szüntették meg. Magyarország 1928-ig 75 személynél vélte bizonyítottnak a magyar kötődést, így azokat kérvényezte visszaadásra. Az 1926-os badeni tárgyalások következtében a bécsi Hadtörténeti Múzeum ígéretet tett arra, hogy lemond 39 darab kitüntetésről, de 1931-ben csak 26-ot adott át a bécsi követségen keresztül, mivel 1930 júniusában illetéktelenek behatoltak a Múzeumba, és az odaítélt darabok közül 13-at eltulajdonítottak. Az átvett keresztek között nagykereszt nem volt, ugyanis a tárgyalások idején őrzött keresztek utolsó magyar tulajdonosai között nem volt nagykeresztes. Bár a magyar fél kért egyet, de októberben csak egy másolatot kapott.[10] Makai Ágnes kutatásai szerint a II. világháború végén nagy részük megsemmisült, így a budapesti Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében mindösszesen 4 darab lovagkereszt maradt, nagykereszt egyetlen egy sem.[11] A Hadtörténeti Múzeum „Fortitudini – A vitézségnek” című, a Katonai Mária Terézia Rend fennállásának 240. évfordulója tiszteletére 1997-ben megrendezett kiállításon is csupán egy, magántulajdonban lévő nagykereszt volt látható.
De hogyan érdemelte ki Károly a nagykeresztet? Mint minden uralkodócsalád férfi tagja, Károly is kapott katonai kiképzést. Pályafutása 1903-ban kezdődött, amikor 16 évesen hadnagyi rangban a cs. és kir. 1. ulánusezred tisztje lesz, innen 1905-ben a cs. és kir. 7. dragonyos ezredhez kerül. Gyorsan lépked a ranglétrán. 1906-ban főhadnagy, 1909-ben pedig százados. Közvetlenül Ottó születése előtt őrnagyi rangfokozatot ér el, és a cs. és kir. 39. gyalogezredhez helyezik, mint az I. zászlóalj parancsnoka. Az első világháború kitörése előtt, vezérkari képzéssel a háta mögött alezredes, a cs. és kir. 1. huszárezred törzstisztje. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után trónörökössé lép elő, a hadműveletek megindulásakor ezredesi rangban már az Armeeoberkommando (Hadseregfőparancsnokság) Przemyśl főhadiszállásán találjuk.[12]
Rendkívül fegyelmezettnek és jó lovasnak tartották, frontlátogatásai során mindig empatikusan és közvetlen hangnemben fordul katonáihoz. 1915-ben már tábornok, vezérőrnagy. A következő, 1916-os dél-tiroli osztrák–magyar offenzíva megindulásakor altábornagy hadtestparancsnoki beosztásban, amelyet saját maga kérvényezett. A katonai élőerő kímélésére törekedett, valamint a katonák és a sebesültek gyors és szakszerű ellátását hangsúlyozta. 1916. május 15-én meginduló offenzíva Asiago és Arsiero térségében az 1. olasz hadsereggel szemben jelentős sikereket ér el. Később a Bruszilov-offenzíva, majd Románia erdélyi betörése előbb hadsereg-, majd hadseregcsoport-parancsnoki székbe ülteti Károlyt.[13] A sikerek következtében augusztusban lovassági tábornok lesz, néhány nappal Ferenc József halála előtt az agg császár vezérezredessé lépteti elő.
IV. Károly a Mária Terézia Katonai Rend átadásakor, tisztjei körében
1917. augusztus 17-én a Wartholz kastély előtt Reichenauban
Elsősorban az olasz front hadestparancsnoki tisztsége hozza meg számára a nagykeresztet. A Mária Terézia Katonai Rend Kancellária fennmaradt források csak az iktatás tényét és Károly levelét tartalmazzák, amelyet az átvétel napján, 1917. január 17-én fogalmazott Trentóban. A bevezető dicséretek mellett az Edelweiss (XX. hadtest[14]) katonáit méltatja, majd rövid levelét az alábbi sorokkal zárja: „Ha már Nagymesterként jogomban állt ezt a legmagasabb katonai kitüntetést a mellkasomra tűzni, csak a jól megérdemelt vezetők és a hűséges, harcban edzett csapatok kérése az, ami azt a büszke érzést kelti bennem, hogy a Mária Terézia Katonai Rend Nagykeresztjét az ellenség előtt kiérdemelve viselhetem. Ebben a felemelő tudatban teszem fel a Nagykeresztet, köszönetemet és üdvözletemet fejezem ki nektek.”[15] A levelet január 24-én iktatták a rendi kancellárián, és Egon Zeidler-Daublebsky von Sterneck ezredes adta át, aki a későbbiekben a császár egyik legfőbb tanácsadója lett. Ebben az időszakban Őfelsége Katonai Irodájának munkatársa, majd 1918. május 18-tól annak vezetője.
A nagykereszt a továbbiakban is fontos szerepet játszik IV. Károly életében. Uralkodása alatt gyakran viselte, több fennmaradt korabeli fotón is jól látható. 1921-es első visszatérési kísérlete során 1921. március 27-én a budai Várban Horthyval való találkozásakor a hatalom átadása érdekében a hercegi cím mellett ezt is felajánlotta a kormányzónak.[16]
Az uralkodó halála után a nagykeresztet Zita császárné őrizte, majd Ottóhoz került Pöckingbe. Halála után, 2024-ben pedig meglelte méltó helyét a Habsburg Ottó Alapítvány tárgyi gyűjteményében.
Suslik Ádám
[1] Makai Ágnes – Sallay Gergely Pál: A Mária Terézia Katonai Rend történetének utolsó fejezete. Hadtörténelmi Közlemények, 2005, 4, 1053–1054.
[2] Ma a Katonai Mária Terézia-rend az osztrák Bundesheer Wiener Neustadtban található Theresianische Militärakademie szimbolikájának központi eleme.
[3] A rend székháza 1922-ig a bécsi Minoritenplatzon állt. Az őrzött iratokat két részletben később átadták a Kriegsarchivnak. Az archívum igazgatója 1949-től az alapítvány igazgatóhelyettese is volt.
[4] Habsburg Ottó Alapítvány. Levelezések magánszemélyekkel és szervezetekkel (továbbiakban: HOAL I-2-b.) Gottfried von Banfield.
[5] HOAL I-2-b. Oskar Hofmann.
[6] HOAL I-2-b. Josef Roth-Limanowa.
[7] Makai Ágnes: A Katonai Mária Terézia Rend emlékei múzeumunkban. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. 1987, 196. Lásd még: Schwartz, Walter A.: „Vergänglicher Glanz… Altösterreichs Orden”. Wien, Österreichisches Staatsarchiv, 2005, 20–23.
[8] ,,A nagykereszttel ellenben igen takarékosan kell bánni, ez csakis abban az esetben hozható javaslatba, ha ugyanabban a tettben a vitézséghez rendkívül eszes magatartás is járul.” In: A rendjelek és kitüntetések történelmünkben. Szerk. Felszeghy Ferenc et al. Budapest, Társadalmi Könyv- és Lapkiadó Vállalat, [1943], 124.
[9] ÖStA. KA BA MMThO Karton 299. Fasc. V. Nr. 174. Külön köszönönjük Dr. Süli Attila őrnagynak, a HM HIM Bécsi Kirendeltség munkatárásának IV. Károly magyar király Katonai Mária Terézia-rendi anyagának felkutatásában nyújtott segítséget.
[10] Makai 1987, 203–207.
[11] Dr. Sallay Gergely szívélyes közlése szerint 2018-ban sikerült megvásárolni egy nagykereszt csillagot, de a kitüntetés második része, a nagykereszt nem található.
[12] ÖStA, Qualifi kationsliste Erzherzoge. Online elérhető: https://wk1.staatsarchiv.at/kaiser-im-krieg/carls-spaete-berufung/#/?a=artefactgroup561
[13] Ligeti Dávid: Hadtestparancsnokból legfelsőbb hadúr: IV. Károly katonai pályafutása 1916-ban. Veritas Évkönyv, 2019, 130–140.
[14] A hadtestet 1916 márciusában állították fel. Első parancsnoka Károly volt. 1917 januárjától új számozást kap: XIV. hadtest.
[15] ÖStA. KA BA MMThO Karton 299. Fasc. V. Nr. 174. valamint Hofmann, Oskar – Hubka, Gustav: Der Militär-Maria Theresien-Orden. Die Auszeichnungen im Weltkrieg 1914–1918. Wien, Verl. Militärwiss. Mitteilungen, 1944, 15.
[16] Makai Ágnes: A Katonai Mária Terézia Rend újabb emlékei. In: Numizmatika és társtudományok III. [A Nyíregyházán 1997. október 17–19. között tartott konferencia előadásai.] Főszerk. Németh Péter. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1999. https://mek.oszk.hu/09800/09874/html/index.htm
