Első közlés


Habsburg Ottó gondolatai Charles de Gaulle halálának ötvenedik évfordulóján

Ötven évvel ezelőtt, 1970. november 9-én hétfőn hunyt el Colombey-les-Deux-Églises-i házában Charles de Gaulle francia államfő. Halálhíre számos tisztelőjét, így a Georges Pompidou köztársasági elnök meghívására éppen Párizsban tartózkodó Habsburg Ottót is mélyen megrázta.

Habsburg Ottó gondolatai Charles de Gaulle halálának ötvenedik évfordulóján

Ötven évvel ezelőtt, 1970. november 9-én hétfőn hunyt el Colombey-les-Deux-Églises-i házában Charles de Gaulle francia államfő. Halálhíre számos tisztelőjét, így a Georges Pompidou köztársasági elnök meghívására éppen Párizsban tartózkodó Habsburg Ottót is mélyen megrázta.

Kevesen tudják, de az egykori trónörökös és a francia államfő baráti viszonyban álltak egymással. Habsburg Ottó nyolcvan évvel ezelőtt, 1940 nyarán találkozott először Charles de Gaulle-lal, a Reynaud-kormány hadügyi államtitkárával.[1] Az egykori trónörökös jól ismerte a miniszterelnököt, és barátja volt Georges Mandel belügyminiszter. Ez utóbbinak köszönhette, hogy bejáratos volt a minisztériumokba, és azokban a drámai napokban sok menekült sorstársán segíthetett. Karitatív munkája révén ismerkedett meg De Gaulle-lal is.

Habsburg Ottó és a francia államférfi a háború után többször találkozott, és 1960-tól személyes levelezésbe kezdtek. Az egykori trónörökös az 1960-as években franciául megjelent műveit sorra eljuttatta Franciaország köztársasági elnökének. A gesztust a tábornok különösen méltányolta. Viszonzásként többek között emlékiratainak (Mémoires d’espoir) dedikált első kötetét küldte meg Ottónak.[2] Habsburg Ottó De Gaulle-t kiemelkedően bölcs, vízióval rendelkező, példamutató keresztény európai államférfinak tartotta. Nem véletlen, hogy halálhíre komoly hatással volt rá. Ez jól kiérezhető 1970. november 12-én barátjának – az akkor éppen hadügyminiszterként szolgáló, De Gaulle közvetlen munkatársának számító –, Michel Debrének írt leveléből: „Szeretném az alábbi sorokkal jelezni, hogy ezekben az olyannyira fájdalmas órákban mennyire együtt éreztem Önnel, és gondoltam Önre. Tudva, hogy egyike volt a Tábornok leghűségesebbjeinek, el tudom képzelni, mit jelent Önnek ez a váratlan eltávozás. De biztos lehet abban, hogy sok európai is teljes szívvel osztozik ebben a veszteségben. Ugyanígy biztos vagyok az Ön elkötelezettségében, hogy együtt dolgozzunk tovább a Tábornok élete során nagysággal és méltósággal képviselt ideáknak és gondolatoknak az érvényesülése érdekében Kontinensünkön. Nekünk kell tennünk annak érdekében, hogy öröksége teljesen élő maradjon. Ebben a feladatban mindig számíthat majd hűséges barátaira. Együtt imádkozva Önnel az eltávozott nagy Keresztény lelki nyugalmáért, kérem, fogadja Excellenciád megkülönböztetett és baráti üdvözletemet.”[3]

A Charles de Gaulle által dedikált kötet a Habsburg Ottó Alapítvány gyűjteményében
“Császári és királyi felségnek, Habsburg Ottó főhercegnek tiszteletem és odaadó érzéseim tanulságaként.
1970. október 20.”

 

Ugyanezen a napon, Charles de Gaulle temetésének napján, Habsburg Ottó egy cikket fogalmazott. A gyászbeszédnek is beillő francia nyelvű írás kézirata megtalálható a Habsburg Ottó Alapítvány Gyűjteményében, magyar fordítását az alábbiakban közöljük:

A legnagyobb európai[4]

1970. november 12. örökre emlékezetes marad. Ezen a napon öt földrész nyolcvan államfője és miniszterelnöke gyűlt össze önként Párizsban, [5] hogy tisztelegjen valaki előtt, aki egy opportunis-ta és univerzalista konformizmus időszakában elég bátor volt saját keresztény, francia és európai útját járni.

De Gaulle személye mindig vitákat váltott ki. Nem volt figyelmen kívül hagyható átlagember: az ember vagy mellette, vagy vele szemben foglalt állást. Ez azt a benyomást keltette, mintha csak viharban vagy tökéletes csendben érezte volna jól magát. Mindaz, ami e két szélsőség között van – ahol az átlagember él – nem volt neki való.

De Gaulle már fiatal tisztként kihívást jelentett kortársai számára, amikor a veszély meglátására hívta fel a figyelmüket, és nem hagyta, hogy elaltassa őket a Maginot-vonal álbiztonsága. Életének nagy tragédiája, hogy Pétain marsallal – az egyetlen emberrel, aki megérthette volna – később történelmi konfliktusba került.

Amikor próféciái valósággá váltak, és a politikusok megpróbáltak az elkerülhetőnek hitt helyzethez alkalmazkodni, szinte egyedül a tábornoknak volt bátorsága azt mondani, hogy „nem”, és folytatni a harcot Anglia mellett. De Gaulle hű maradt irányvonalához, még szövetségeseivel szemben is. Minden erőteljes fenyegetés ellenére szembe mert szállni Roosevelttel. A kritikus években államférfiúi adottságai nyilvánvalóvá váltak. Amíg a legtöbb vezető Németország megsemmisítését követelte, és elkészült a Morgenthau-terv, addig ő a jövőbeli kiengesztelődésről beszélt. Már akkor nagy művének: a francia-német kiegyezésének első mérföldköveit tette le.

Nem sokkal a háborút követően a tábornok lemondott a hatalomról. Akik követték őt, nem álltak a helyzet magaslatán. A szakadék szélére jutott ország 1958-ban visszahívta, hogy még egyszer végrehajtsa az 1940-es csodát. Előrelátással és bátorsággal fejezte be az algériai háborút, és olyan alkotmányt adott az Ötödik Köztársaságnak, ami még ma is Európa egyik legmodernebb alaptörvénye. Művének sikerét demonstrálja az a tény, hogy a kommunisták kivételével azóta is minden párt az általa néhány évvel korábban kritizált intézmények letéteményesének tekinti magát.  

A közélet ilyen irányú orientációja egybeesett a gazdasági tervekkel. A force de frappe (nukleáris elrettentő erő) és a modern tudományos politika megállította az agyak elszívását. Azt, hogy ma Franciaország számos területen a világ egyik legfejlettebb országa, mindenekelőtt e nagy öregembernek köszönheti.

De Gaulle tábornokot azzal vádolták, hogy ellensége az európai egységnek. Ezt az állítást rosszindulatú propaganda szülte. Természetesen nem akart egy amerikai típusú Európát, amiről egyes technokraták álmodoztak. Ő egy európai Európát akart, amely nem áldozza fel a lelki értékeket az álfejlődés oltárán. Ezért az Európáért De Gaulle többet tett, mint a legtöbb kortársa. Nemcsak a francia-német kiengesztelődés – egyike a legpozitívabb tényeknek az elmúlt évtizedekben –, hanem a Fouchet-terv révén a politikai Európa felé megnyitott út is ezt példázza számunkra. Nem De Gaulle buktatta el ezt a tervet. És azok az úgynevezett kellemetlenségek, amiket a Közös Piacnak okozott, nem váltak kárára a szervezetnek.

Azt még az ellenségei is kénytelenek voltak elismerni, hogy a tábornok nagysága a visszavonulásakor vált egyértelművé. Magatartása abban az órában a történelem legszebb óráira emlékeztetett, így V. Károly Yuste-i végnapjaira.[6] Ez a csend egy kivételesen erős jellemű ember lelkierejének végső igazolása, egy olyan emberé, aki hosszú ideig állt a kormányrúdnál. A legnagyobb bölcsesség: felismerni, hogy eljött az idő.

A sajtóban szerepelt legtöbb kortársunk gyorsan feledésbe fog merülni, ám De Gaulle még életében belépett a Történelembe mint katona, politikus, gondolkodó és író – egyszóval mint államférfi. Nem csak a francia nemzet tulajdona, hanem része európai örökségünknek is.”

***

Az írás francia nyelvű kézirata a Habsburg Ottó Alapítvány gyűjteményében

Habsburg Ottó írása, ismereteink szerint, nem jelent meg ebben a formában. Hűen tükrözi azonban az egykori trónörökös meglátásait, aki szerint az elhunyt „keresztény, francia és európai” államférfi életútja, magatartása egyfajta iránytű, amely máig eligazító lehet a közéletben.

 

Fejérdy Gergely

 

 

[1] Bokor Péter és Hanák Gábor interjúja Habsburg Ottóval Pöckingben, 1998. július 18-án. Magyar Mozgóképkincs Megismertetésért Alapítvány (MMMA) 0451_33_02_HO_980718. Pontos dátum nélkül. Megismerkedésük körülményeit Ottó a Haas Györggyel készült interjúkötetben is megemlíti: Európáért. Haas György beszélgetései Dr. Habsburg Ottóval. Békéscsaba, Tevan, 1992, 59–60.

[2] Boulet, François: Otto de Habsbourg 1912-2011. Biographie suivie de la correspondance entre Charles de Gaulle et Otto de Habsbourg. Haroué, Gérard Louis, 2017, 143–156.

[3] Habsburg Ottó Alapítvány, Habsburg Ottó Gyűjtemény, Levelezés, Kiemelt személyekkel levelezés HOAL I–1–d–1970–Michel Debré (1970. november 12.) (rendezés alatt álló iratanyag)

[4] Habsburg Ottó Alapítvány, Habsburg Ottó Gyűjtemény, Kéziratok, előadások, beszédek, interjúk, Interjúk HOAL I–2–d–Wöchliche Artikel 1969–1971. („Le plus grand des européens”, 1970. november 12.) (rendezés alatt álló iratanyag) A francia nyelvű szöveget Fejérdy Gergely fordította magyarra.

[5] A gyászszertartásra 1970. november 12-én került sor a párizsi Notre-Dame-székesegyházban, ahol 103 ország képviselője vett részt. A megjelentek között volt Nixon amerikai elnök. Vélhetően Habsburg Ottó is ott volt ezen az eseményen, hiszen egy nappal korábban foglalta el helyét az Institut de France-ban, az „Académie des sciences morales et politiques” (Erkölcsi és politikai tudományok akadémiája) tagjaként. Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Otto de Habsbourg. De l’Empire a l’Europe. Bruxelles, Racine, 2002, 285.

[6] V. Károly német-római császár 1556-ban fia javára lemondott a trónról, és a spanyolországi Yuste kolostorába vonult vissza. Habsburg Ottó életrajza 1967-ben jelent meg róla (Karl V. Wien–München, Herold).