Alapítványunk archívumában őrizzük Habsburg Ottó és az amerikai politikus több mint hat évtizedes ismeretségének írásos lenyomatát, 2023 májusában pedig konferenciával tisztelegtünk munkássága előtt, amelyen részletesebben is bemutattuk névadónkhoz fűződő kapcsolatát. Alábbi cikkünkben ennek kivonatos vázlatát közöljük.
„Mindig nagy hasznát veszem a meglátásainak.”
Habsburg Ottó politikai hitvallása – pragmatizmusa és sajátos realizmusa ellenére – sok tekintetben különbözött Kissinger felfogástól, ugyanakkor a két politikus számos központi kérdésről hasonlóan vélekedett, és az esetleges nézetkülönbségeik ellenére szívesen vitatták meg a világpolitika legjelentősebb ügyeit. Az egykori trónörökös tisztában volt azzal, hogy az amerikai diplomata jó érzékkel ismeri fel azokat az átalakulási folyamatokat és mozgásokat, amelyek aztán hosszú évtizedekre meghatározhatják a globális politikai architektúrát, míg Kissinger szívesen inspirálódott Habsburg Ottó történelmi tapasztalatai és víziója által.
Henry Kissinger válasza Habsburg Ottó gratuláló levelére, kézzel írott soraival Franz Josef Strauss temetése alkalmából.
Több mint négyszáz oldalt kitevő korrespondenciájuk izgalmas lenyomata egy olyan, az érték- és célracionális politikai cselekvés közötti feszültségeket jól láttató, ugyanakkor ezek összeegyeztethetőségének lehetőségeit kereső gondolkodásnak, amely nemcsak hasznos forrásként szolgálhat a globális hidegháború és az utána kirajzolódó világrend természetének, dinamikájának és komplexitásának megértéséhez, hanem értékes impulzusokat adhat a mai politikai gondolkodás és cselekvés számára is.
„Ön egyike azon keveseknek a közéletben, akik nemcsak olvasták, hanem értik is a történelmet. Innen ered az Ön tiszta jövőképe.”
A náci hatalomátvétel után a németországi Fürthből menekülő Kissinger élete végéig megőrizte gondolkodásának európai karakterét, külpolitikai szemléletének egyik legfontosabb forrásvidéke is a klasszikus 19. századi európai diplomáciában keresendő. A napóleoni háborúk utáni kongresszusi Európa berendezkedése, és az azt megformáló szereplők géniusza egész pályafutása során inspirálta gondolkodását, formálta politikai cselekvéseit. Metternich példáján keresztül felismerte, hogy a nagyhatalmak közötti erőegyensúly a tartós és stabil nemzetközi rendszer fenntartásának sine qua nonja, ezt a történelmi tapasztalatot pedig később döntéshozóként is igyekezett szem előtt tartani. Habsburg Ottó tisztában volt vele, hogy az erőegyensúlyi politika a hidegháború körülményei között sem annyira választás, jóval inkább szükségszerűség kérdése volt, ugyanakkor ennek nem minden megnyilvánulásával értett egyet. Míg a Kína felé történő nyitást lelkesen támogatta, a hidegháborús enyhüléssel kapcsolatos erőfeszítéseket, különösen pedig a Kissingerrel jó kapcsolatot ápoló Willy Brandt és Helmut Schmidt kancellárok keleti politikáját határozottan ellenezte. Az amerikai politikusnak a transzatlanti kapcsolatok formálására (különösen annak javítására) vonatkozó elképzeléseit ugyanakkor a kezdetektől fogva támogatta.
„…büszkék vagyunk arra, hogy az öreg kontinensről származik…”
Az Alapítványunk kezelésében lévő levéltári források alapján jól kirajzolódik, hogy Habsburg Ottó a második világháború végétől kezdve jelentős szerepet vállalt számos, sokszor egymást jelentős mértékben átfedő transznacionális konzervatív hálózat kiépítésében. Ezek elsősorban a kommunizmus visszaszorítását tűzték zászlajukra, ugyanakkor az európai együttműködés előmozdítását és ezzel egyidejűleg a transzatlanti kapcsolatok javítását is ambicionálták. Az egykori trónörökös és Kissinger első találkozásáról a levelezésből nem sokat tudunk meg, de valószínűleg ezen szervezetek valamelyik rendezvényén kerülhetett rá sor, hiszen az ekkor még a Harvardon tanító későbbi diplomata sajátos módon több szálon is kötődött ezekhez a politikai csoportosulásokhoz.
Jóllehet a Kissinger-féle politika egészen más minőséget hozott a hatvanas évek európai konzervatív gondolkodásába – hiszen az egy minden szenvedélytől, pragmatikus felfogás mentén bontakozott ki –, a politikusnak a „Nyugat” közös érdekeinek védelmére és az ehhez szükséges együttműködés előmozdítására tett erőfeszítései kétségtelenül imponáltak a résztvevőknek, köztük Habsburg Ottónak is. Kissinger külügyminiszterként sem feledkezett meg európai gyökereiről, amit az éppen ötven évvel ezelőtt általa indított Európa Éve kezdeményezés is bizonyít. A The New York Times által teljes terjedelmében közölt tervezetéből kiderül: Kissinger tudta, hogy az integráció és az autonómia közötti egyensúly a transzatlanti kapcsolatok központi kérdése, a fő kihívás következésképpen az, hogy ez a viszonyrendszer mennyi egységesülést akar, és mennyi különbözőséget képes elviselni.
***
Kissingernek a transzatlanti kapcsolatok alakulásával és lehetőségeivel kapcsolatos meglátásai változatlanul megfontolásra érdemesek, külpolitikai koncepciója pedig – különösen az orosz-ukrán háború és a Kínával kapcsolatos amerikai és európai aggodalmak fényében – továbbra is érdekes tanulságokkal szolgálhat. Ugyanakkor kevés olyan megosztó személyiség volt a modern kori diplomáciában, mint az amerikai diplomata. Kritikusai cinikus reálpolitikusként írják le, akinek döntései több ezer ember halálához, és számos visszaéléshez vezettek. Csodálói szerint azonban olyan pragmatikus döntéshozó volt, aki átvezette az Egyesült Államokat a hidegháború veszélyes napjain, miközben elkerülte a konfliktust Kínával, és a viszonylagos béke korszakába vezette országát. Akárhogy is – és talán nem túl pátoszos egy héttel a hálaadás napja után ezt kijelenteni –, teljes életet élt, amelyre hálával tekinthetett vissza. Utolsó napjaiban az is megadatott számára, hogy pályafutásának utolsó írását egykori „hőséről”, Metternich kancellárról fogalmazhatta meg.
Kocsev Bence
