Az egykori Ludovika Akadémia Széchenyi-dísztermében Deli Gergely köszöntötte a hallgatóságot. A konferencia címe kapcsán emlékeztetett, hogy az intézményben folyó képzés egyik legfőbb célja történelmi távlatba helyezve megválaszolni korunk geopolitikai kihívásait: „Minél távolabb tekintünk hátra, annál messzebb látunk előre” – idézte Winston Churchill szavait a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora.
Navracsics Tibor, közigazgatási és területfejlesztési miniszter szerint Jalta és Helsinki ugyanazon geopolitikai kérdésre adott kétféle válasz szimbóluma: míg a háború utolsó hónapjaiban körvonalazott világrendszer bezáródást, a 30 évvel későbbi diplomáciai esemény egyfajta nyitást jelentett kontinensünk életében. Napjaink számára azt a tanulságot vonta le a múltbeli történésekből, hogy csak multilaterális keretekben – szövetségek, koalíciók részeként – adódik bármiféle mozgástér a magyar külpolitika előtt.
Prőhle Gergely az „50 év béke – 5 év szabadság” elnevezésű, 1995-ben megrendezett találkozóra visszaemlékezve tette fel az előadóknak vitaindító kérdéseit: hogyan látják ők a multilaterális diplomácia mai esélyeit?; „genetikailag kódolt”-nak tartják-e az orosz expanziót?; illetve kiszámíthatók-e a jelenlegi helyzetben az Egyesült Államok várható reakciói?
Mielőtt a megszólítottak válaszoltak volna, a jelenlévők Edwin J. Feulnernek, a The Heritage Foundation alapítójának írásos üzenetét hallgathatták meg. A veterán amerikai politikai elemző Habsburg Ottót, a totalitárius rendszerek elleni küzdelem bajnokát méltatta. Feulner szemében a volt trónörökös azon konzervatívok közé számított, akik sosem a materiális javak – gazdasági növekedés, fizetések, életszínvonal – fontosságáról beszéltek, hanem az egyes emberben rejlő, Isten-adta értékről és méltóságról, a folyamatosan táplálékra szoruló lélekről. „A lelket nem lehet Gulagba zárni” – idézte Ottó nevezetes írását (The Effects of Communism on Cultural and Psychological Politics in Eastern Europe) 1966-ból. „Az az Európai Föderáció, amiért Habsburg Ottó munkálkodott, nem egy technokrata laboratórium, hanem sokkal inkább egy odafigyelést és gondozást igénylő kert. Hasonlóképpen, a hegy tetején sugárzó város nem pusztán egy város. Vagy egy frakció. Még csak nem is egy nemzet. Hanem minden egyes lélek” – zárta szavait Feulner.
A konferencia hozzászólásainak első blokkja az atlantista megközelítéshez szolgált adalékokkal. Richard Gamble, a Hillsdale College professzora John Lukacs írásaiból vett idézetekkel igazolta, hogy a történész Jaltát a politikai és katonai törésvonalak által már szinte determinált megosztottság véglegesítőjének tekintette, amely mögött kevésbé ideológiai, mintsem földrajzi tényezők rejtőztek. Jeszenszky Géza történész, korábbi külügyminiszter egészen Kossuth Lajos 1851-es amerikai útjáig nyúlt vissza. Olvasatában a magyar emigráció vezetője már akkor érzékelte, milyen nehézségekkel jár az európai és amerikai politika határvonalának definiálása – ez a dilemma azután a két világháború közötti időszakban vált igazán égetővé. A történész-politikus végzetes hiányosságnak látja, hogy Jaltában a szövetségesek nem támasztottak feltételeket a szovjet féllel szemben a katonai támogatás fejében. Helsinki ellenben a Szovjetunió számára hosszú távon a vereség csíráit hordozta magában – amelynek az elemzők – köztük Lukacs és Habsburg Ottó – akkoriban kevés figyelmet szenteltek.
Az atlantizmus elsősorban kulturális és szellemi örökség, amely a görög-római és zsidó hagyomány ezeréves kincsestárából merít, ezért nem szabad pusztán geopolitikai és stratégiai nézetté redukálni – figyelmeztetett Alvino-Mario Fantini, a The European Conservative főszerkesztője. Az olasz eszmetörténész, újságíró az eszmeirány hatását földrajzi tekintetben az egész amerikai kontinensre kiterjedőnek nevezte. Ebben a koordináta-rendszerben Jalta a nyugati kereszténység elárulásával, Helsinki a szovjet befolyás legitimálásával volt egyenlő – azaz mindkét esemény az atlantizmus gyengeségeire világított rá.
Habsburg Ottó Jaltával és Helsinkivel kapcsolatos értékeléséről Alapítványunk munkatársai beszéltek. Fejérdy Gergely igazgatóhelyettes névadónk azon – első hallásra meglepő – megállapítását értelmezte, amely szerint Jalta legnagyobb vesztese Oroszország volt, mivel az Európára fókuszálás elterelte a figyelmét a Távol-Keletről, elsősorban a felemelkedő Kínáról. Hosszú távon a vén kontinens megosztottsága pedig ösztönözte a nyugati területek integrációját, amely a kommunizmus bukása után – Magyarország esetében az 1999-es NATO-, valamint a 2004-ben bekövetkezett uniós csatlakozással – elvezetett Közép-Európa visszatéréséhez a nyugati keresztény civilizációhoz.
Kocsev Bence gondolamenete abból indult ki, hogy Habsburg Ottó társadalomképét a tranquilitas ordinis (a rend nyugalma) határozta meg, amely a jog uralmára, az emberi méltóság elismerésére, a nemzeti önrendelkezés jogára és világos erkölcsi normákra épült. A jaltai rendszer tagadta ezeket az elveket, és a hidegháborús status quót a Helsinki Záróokmány sem írta felül. Ottó ugyanakkor éleslátóan ismerte fel, a Helsinki-folyamat nem csupán egy kontinentális alku, hanem egy globális hatalmi újrarendeződés része, amely az 1970-es évtized látszólagos eseménytelen évei alatt a Kelet–Nyugat reláció mellett az Észak–Dél ellentétet is egyre markánsabban rajzolja ki, geopolitikai és geoökonómiai kihívásaival komoly intézményi dilemmák elé állítva a nagypolitikát. Az ezekre adott konzervatív válaszok a nyolcvanas években azután sorsdöntő áttörést eredményeztek régiónk és a világ történelmében.
A kérdés kontinentális megközelítését elemző diskurzust Szatmári Péter, a Milton Friedman egyetem rektorhelyettesének moderálásával járták körül a beszélgetés résztvevői. Jalta francia értékelése kissé eltér az általános diskurzustól – világított rá Isabelle Davion professzor előadása. A két háború közötti évtizedekben a későbbi két nagyhatalom súlytalan tényező volt az európai politikában, 1945 azonban gyökeres fordulatot hozott: az Egyesült Államok ekkor szembesült a felelősséggel, amit Nagy-Britannia és Franciaország világpolitikai befolyásának eltűnése, valamint a Szovjetunió közép-európai jelenléte okozott. A háború utáni rendezés a Sorbonne Egyetem oktatója szerint egyáltalán nem volt konfliktusos, mert a szovjet fél elsősorban a kontinens nyugati oldalára figyelt, és a szembenállás narratívája leginkább De Gaulle-tól ered, aki sérelmezte, hogy kihagyták a tárgyalásokból. Napjaink orosz területszerző politikájáról Davion elmondta: Putyin a 80 évvel ezelőttivel tökéletesen ellentétes helyzetben próbálja „újrajátszani” a Nagy Honvédő Háborút, nem mérve föl, hogy a jaltai keretrendszer már érvényét veszítette.
Gyarmati István egykori nagykövet hozzászólásában néhány, a közvélemény és a közbeszéd által evidenciaként kezelt megállapítás igazságtartalmát vizsgálta meg közelebbről. Európa legnagyobb hibájának a kisebbségi komplexus eluralkodását nevezte, amely kényelemszeretetből és takarékosságból figyelmen kívül hagyja a realitásokat a kontinensünk és az Egyesült Államok közötti katonai kiadások megoszlása, a stratégiai tervezés, valamint a gazdasági jellegű konfliktusok tekintetében. Európa és az USA napjainkban érzékelhető ellentéte szerinte azonban csak átmeneti: egymásra utaltságuk előbb-utóbb – ha módosult formában is, de hamarosan – újra együttműködéshez vezet, jósolta a biztonságpolitikai szakértő.
„A jaltai konferencia volt az első olyan pillanat a történelemben, amikor Európa nem alanya, hanem tárgya volt a világpolitikának” – fogalmazott záróbeszédében Ugrósdy Márton, a Miniszterelnöki Kabinetiroda helyettes államtitkára. Az eseményen elhangzottakat a jelenlegi nemzetközi hatalmi viszonyok tükrében értelmezte, különös tekintettel a globális erőcentrumok átrendeződésére és a nagyhatalmak közötti versengés új dinamikáira, amelyek egyúttal alapvető kérdéseket vetnek fel Európa önálló stratégiai szerepével kapcsolatban is.
