„Nem pusztán a múlt teremtményei, de a jövő alkotói is vagyunk” – idézte John Lukacs szavait a jelenlévőket köszöntő felszólalásában Orbán Balázs. A miniszterelnök politikai igazgatója beszédében a múlt megismerésének fontosságát hangsúlyozta, ami különösen azok számára jelent erkölcsi kötelezettséget, akik – mint az Egyetem hallgatói és oktatói – a köz szolgálatát választották hivatásuknak. „Mostanra elérkezett az építkezés következő fázisa, amikor a nemzetközi térben is elhelyezik az NKE-t.” Az ő feladatuk, hogy a „magyar hang”-ot, a válságjelenségek kezelésére alkalmas stratégiát képviseljék az átrendeződőben lévő világrendről zajló nemzetközi diskurzusokban. A nyugati civilizáció ideológiai zűrzavara, életidegen elméleti konstrukciói helyett a múltról való egyetemes, értéktelített tudás gondozásának és átörökítésének keresve sem találhatni jobb példáját John Lukacs eszmei hagyatékánál, fogalmazott a politikus.
Deli Gergely rektor bemutatta az újonnan megalakult Intézetet, amely három korábbi szervezeti egység – az Amerika Kutatóintézet, a Stratégiai Tanulmányok Intézete, valamint a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet – összeolvadásából jött létre. Küldetése, hogy ápolja névadója szellemi örökségét, koordinálja a stratégiai kutatásokat, és mozdítsa elő a nemzetközi tudományos életben való minél aktívabb magyar részvételt. Prőhle Gergely, az Intézet és a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója néhány felvétellel az Egyetemen néhány éve, aktív közreműködésével kialakított John Lukacs Társalgón kalauzolta végig a konferencia résztvevőit: a történész személyes tárgyai, saját maga készítette bútorai, kitüntetései, kottái – és persze könyvei – a történész sokoldalú személyiségét igyekeztek közelebb hozni a hallgatókhoz. Bemutatott továbbá egy levélváltást Habsburg Ottó és John Lukacs között, amelyben ma is releváns megállapítások szerepelnek az amerikai konzervatív tábor sokféleségéről. A család részéről a tengerentúl élő Annemarie L. Cochrane köszöntötte felvételről az édesapja emléke előtt tisztelgő egybegyűlteket.
„Az olvashatatlan történelem nem történelem” – emlékeztette a hallgatóságot a történetíró mindenkori felelősségére Hatos Pál. Johan Huizinga szavaival arra utalt, hogy korunkban az elgépiesedett tudományipar révén történeti tárgyú írások tömege zúdul ránk, de elenyészően kevés ebből az igényesen, egyéni stílusban megfogalmazott írásmű, amilyenek megalkotására Lukacs mindig is törekedett. A történelem tisztelete nála tulajdonképpen a szabadság tiszteletét jelentette, nem véletlenül vallotta, hogy az ezirányú tudás nem individuális, hanem közösségi célú teljesítmény, Paul Ricoeur szavaira rímelve: „A történelem: le nem rótt tartozás.”
„A történelmi tudat azt jelenti, hogy megtanulunk odafigyelni saját morális képzelőerőnkre, és érzékelni mások emlékeit, olyan dolgokét, amelyekről nem első kézből rendelkezünk tapasztalattal” – idézte Jeffrey Nelson előadása bevezetéseképpen egy amerikai történészkollégája szavait. John Lukacs Historical consciousness (1968) – magyar nyelven: A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete (2004) – című főműve már megjelenésekor felkeltette az amerikai konzervatív gondolkodók érdeklődését. Az írástudó történész alakját megidézve a Russell Kirk Center ügyvezető igazgatója a 18–19. századi kezdetekig tekintett vissza, és a figura 20. századi „reinkarnációját” T. S. Eliot, George Orwell, G. K. Chesterton, Kirk és Lukacs alakjában és szerepében látja, akik hivatásuknak érezték „a régi igazságok és jogok”, a folyamatosság és az állandóság védelmezését a progresszió és az újítás csábításaival szemben. A történetírás Lukacs számára a rekonstrukció tette; morális cselekedet, amely az ideológiák és pozitivizmus szorításából kiszabadítva a Szót, irodalmi formában képes egy újfajta humanizmushoz, egyfajta bölcsességre elvezetni olvasóját.
Richard Gamble, a Hillsdale College professzora a Historical consciousness születéséről és fogadtatásáról szólva elmondta, hogy Lukacs a mű írásának másfél évtizede alatt csupán néhány jóbarátja – Russell Kirk, Dwight Macdonald, George Kennan, Owen Barfield – véleményét kérte ki, több ízben ők tartották vissza attól, hogy feladja gyakran kilátástalannak érzett munkáját. De inspirációt merített Werner Heisenbergtől is, akivel 1962-ben történt találkozása nyomán teljesen átírta a kéziratot, kihangsúlyozva, hogy az „elvei önéletrajza”, vagy ahogyan ő nevezte, „ön-történet” (auto-history). A levelezések áttanulmányozása megerősíti, hogy a könyv a szerző intellektuális önéletírásának tekinthető – 1967-ig, illetve az 1985-ös átdolgozott kiadásig, kiegészítve azt az Egy eredendő bűnös vallomásai (Confessions of an original sinner) és az Isten velem (Last rites) gondolataival. Említett művei elsősorban történelmi kérdésekkel foglalkoznak, de – ahogyan egy éles szemű recenzense megjegyezte – emellett jócskán találunk bennük tartalmas filozófiai, vallási, szociológiai, pszichológiai, szemantikai, biológiai és genetikai tárgyú eszmefuttatásokat. Egy Macdonaldnek szóló 1963-as levelében Lukacs a szemléletét poszttudományosként (post-scientific) definiálta, és a tudás történetiségét feltáró könyvével a történeti tudat elmélyítéséhez szeretne hozzájárulni – szemben például Spenglerrel vagy Toynbee-val, akik a történeti tudás horizontjának csupán kiszélesítésén dolgoztak. Gamble – aki régóta tervezi, hogy megírja Lukacs életrajzát – úgy látja, A történeti tudat szerzőjének ambíciója, hogy egy újfajta humanizmus jegyében a mai posztmaterialista, posztkartéziánus, poszttudományos világban ismét az embert helyezze a világegyetem középpontjába.
Susan Hanssen hozzászólásában a 20. századi amerikai gondolkodástörténet három alapvető iránya által meghatározott koordinátarendszerben helyezte el Lukacsot. A magyar történész eszerint a hetedik bevándorlási hullámmal érkezett az Újvilágba, amely közép- és kelet-európai értelmiségiek – többek között Albert Einstein, Leo Strauss, Hannah Arendt, Jacques Maritain, Czesław Miłosz, Alekszandr Szolzsenyicin, Eric Voegelin – gondolati teljesítményével gazdagította annak szellemi életét. A humán területeken ők újították meg a kontinens természetjogi gondolkodását, keltették fel az ókori politikai filozófia iránti érdeklődést, mindeközben pedig a Nyugat keresztény liberális hagyományának megőrzésén és nem megdöntésén munkálkodtak. A másik eszmeáramlat az angol katolicizmus megújulásának „harmadik tavasza”, amelyben Christopher Dawson, Mortimer Adler vagy Graham Greene voltak Lukacs „társutasai”; közülük számosan nemcsak a szépirodalomban értek el sikereket, de az akadémiai világba is bekerültek. Harmadikként az előadó a 80-as évek konzervatív virágkorát említette, amely az angolszász hatalmak összehangolt politikájának köszönhetően 1990-re elhozta a kommunizmus bukását. Ezek a hatások formálták együttesen Lukacs konzervatív katolikus értelmiségi arcélét, véli a Dallasi Egyetem oktatója.
Az ünnepelttel kapcsolatban személyes élményeiről beszélt videóüzenetében Wilfred McClay, a Hillsdale College professzora. Elmondta, ismeretségüket annak köszönheti, hogy a Johns Hopkins University történelem szakos hallgatójaként recenzió írására kérték fel Lukacs Outgrowing democracy. A history of the United States in the twentieth century (magyarul: Az Egyesült Államok XX. századi története) című könyvéről. A szerző ennek megjelente után levélben kereste fel őt, később pedig barátságával is kitüntette. McClay felidézte, hogy Lukacs reakciósként jellemezte magát, és a 19. századi nagypolgárságot idealizálva arról beszélt, a történelmi tudat révén igenis lehetséges – legalábbis megpróbálható – visszaforgatni az időt. Georges Santayana, spanyol származású amerikai történésztől pedig azt tanulta meg: „any tradition is better than any reconstruction” („minden hagyomány különb bármely rekonstrukciónál”).
A John Lukacs professzúráját megöröklő David Contosta számos személyes történettel gazdagítva elevenítette fel a történész életútját és munkásságának jelentőségét, külön kiemelve annak két meghatározó jelentőségű kötetét, az Egy eredendő bűnös vallomásai és a A XX. század és az újkor vége című opuszokat. Elődje munkásságát méltatva nemcsak Lukacs történetírói nagyságát, hanem nyelvi kvalitásait és leleményességét, nem utolsósorban pedig humorérzékét emelte ki.
M. Nagy Miklós, a Helikon Kiadó vezetője ugyancsak jól ismerte Lukacsot, számos könyvét ültette át magyar nyelvre. Előadásában egyfelől azt bizonyította, hogy a történész kiváló szépíró (is) volt, ugyanakkor magyarázatot keresett arra, hogy ennek ellenére miért nem olvassák Magyarországon sem annyian, mint azt megérdemelné. Pedig írásművészetében minden adott: a szómágiára való hajlam, a részletek aprólékos megfigyelése és leírása, az árnyalt jellemábrázolás, az aforisztikusság, amelyek ráadásul magyarul jobban érvényesülnek, mint angolul. Talán a műfaji és politikai szempontú – a személyiség és az életút ismeretében könnyen magyarázható, alapjában véve szimpatikus – besorolhatatlanság áll a jelenség mögött, vont mérleget M. Nagy.
Az emlékülés során a résztvevők kerekasztal-beszélgetéseken az amerikai vendégek magyar meghívottakkal is eszmét cseréltek, reflektáltak Lukacs gondolataira. A Horkay Hörcher Ferenc vezette panelben arról esett szó, hogyan értékelte a történész munkáiban a személyiség történelemformáló szerepét. Ezzel kapcsolatban járták körül Lukacsnak az Egyesült Államok 20. századi történelméről – különösen egyes elnökök és pártok teljesítményéről – mondott ítéletét. Megállapították, hogy ha egyetlen „hősét” kellene megnevezniük, akkor az minden bizonnyal Winston Churchill, mivel ő egyesítette magában az arisztokratikus politikus és az intellektuális államférfi karakterjegyeit. Botos Máté egyetemi docens (PPKE) szerint Lukacs a brit politikusban elsősorban a víziót, míg Ronald Reaganban az őszinteséget értékelte, ugyanakkor élesen kritizálta annak populista megnyilvánulásait. Gali Máté (MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola) a közelgő amerikai elnökválasztás kapcsán ennek ellenére nem tartotta valószínűnek, hogy Lukacs – ha tehetné – a demokrata elnökre voksolna.
A rendezvény utolsó tematikus blokkját – „A történelem kívülállói: John Lukacs és George F. Kennan” – Pogrányi Lovas Miklós filozófus előadása vezette be. Az Alapjogokért Központ vezető elemzője a mindkét történész számára meghatározó szovjet politikát a marxista ideológia, az orosz szellemiség és a progresszív gondolkodás eredőjeként határozta meg. Referátumában Glant Tibor, a Debreceni Egyetem professzora pedig arról beszélt, kik voltak Lukacs mellett az amerikai történésztársadalom Magyarországról emigrált tagjai. A névsor tekintélyes – Deák István, Sugár Péter, Várdy István, Sinor Dénes, Gáti Károly, Pásztor Péter és mások –, azonban a származás közösségén túl világosan láthatók az életpályák eltérő hangsúlyai is. George F. Kennan és John Lukacs levelezéséből kiindulva Kocsev Bence, Alapítványunk munkatársa arról kérdezte beszélgetőpartnereit, hogy kettejük szakmai céheken kívül álló mivolta mennyiben volt tudatosan vállalt vagy kényszer szülte állapot. Amint felidézték, Lukacs többször adott hangot annak a meggyőződésének, hogy egy bölcsész nem lehet szakbarbár, a tudományterületek széles spektrumán kell tudnia eligazodni. (Ennek legszélsőségesebb példáját a Werner Heisenberggel folytatott évtizedes korrespondenciája kínálja.) Mindig kínosan ügyelt ara, hogy ne skatulyázzák be egyetlen intellektuális körbe, irányzatba vagy iskolába – és erre a szerepre nem ritkán rá is játszott. Magyarsága, közép-európaisága, európaisága, Amerikán belül pedig Philadelphiához kötődő lokális identitása együttesen formálták azt a sajátos hangvételt, világ- és történelemlátást, amely egész pályáján jellemezte őt, állapították meg a kerekasztal-beszélgetésen.
A rendezvényen John Lukacs kedves zenedarabjait Dömötör Máté szólaltatta meg zongorán.
Fotók: Szabó Zoltán
