Zita királyné csipkelegyezője (jobb oldalon a sajátkezű „Zita” aláírással)
Az Érdekes Ujság, 1918. február 21., 28.
Száznyolc évvel ezelőtt, 1918. február–márciusban, az első világháború utolsó hónapjaiban különleges tárgy jelent meg Budapest egyik elegáns villájában. Zita királyné – IV. Károly felesége és Magyarország utolsó királynéja – briliánsokkal díszített, leánykorában használt csipkelegyezőjét állították ki a Városligeti fasor 18/a szám alatti Jungfer–Ullmann villában.
Mit keresett a királyné személyes használati tárgya egy budapesti magánrezidencián? A válasz a háborús évek reprezentációs és jótékonysági gyakorlatában keresendő.
A Jungfer–Ullmann-villa mint kiállítási helyszín
A Városligeti fasor 18/a (ma 20.) szám alatti kétszintes villa a századforduló Budapestjének egyik reprezentatív épülete volt. Az ingatlant 1891-ben Jungfer Gyula lakatos- és díszműkovács, vasárugyáros építtette saját használatra, Meinig Artúr tervei alapján. Jungfer 1892-től 1908-ban bekövetkezett haláláig lakta az épületet.
1908 után a villát Ullmann Gyula (1872–1926) építész vásárolta meg az örökösöktől, majd 1911-ben saját elképzelései szerint átépíttette. Az átalakítást követően az épület már nemcsak magánlakásként szolgált, hanem reprezentációs és kulturális térként is működött: gazdagon díszített belső helyiségei nyilvános kiállítások, társasági események és jótékonysági rendezvények befogadására is alkalmassá váltak.
Nem véletlen, hogy a legyező-, csipke-, hímzés- és párnakiállítás szervezői ezt a magánrezidenciát választották helyszínül. A villa egyszerre jelenítette meg a polgári reprezentáció igényét és a közjót szolgáló társadalmi szerepvállalás eszményét – ideális keretet biztosítva egy, a háborús években különös jelentéssel bíró bemutató számára.
A Jungfer–Ullmann villa 1910–1916 között.
Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Budapest Képarchívum
Főudvarmesteri közbenjárás – Zita királyné felkérése
1918. február 6-án, özvegy Lónyay Sándorné,[1] a Gyors-Segély Auguszta-Alap[2] ügyvezető igazgatója levelet intézett Esterházy Sándor[3] grófhoz, Zita királyné főudvarmesteréhez. Arra kérte a grófot, hogy közvetítse felkérését a királynénak: az Auguszta[4] főhercegnő védnöksége alatt rendezett párna-, csipke-, legyező- és hímzéskiállításon a királyné is „kiállítson valamit”.
A királyi relikviák (például ékszerek, ruhák, családi fényképek stb.) bemutatása a korszakban tudatosan alkalmazott eszköz volt a közönség érzelmi és anyagi támogatásának ösztönzésére. A királyné legyezőjének szerepeltetése nem pusztán szimbolikus gesztus volt, hanem tudatos reprezentációs- és propagandacélokat is szolgált. A rendezvényt ugyanis nem csupán iparművészeti bemutatónak szánták, hanem jótékonysági akciónak is: a teljes bevételt a Nemzet Háza,[5] vagyis a háborúban megrokkant és megsebesült katonák támogatására, valamint a magyar királyi szabadkai 4. honvéd huszárezred özvegyei és árvái javára ajánlották fel. A kiállítás így egyszerre töltött be kulturális és háborús segélyező funkciót, összekapcsolva az esztétikai élményt a társadalmi felelősségvállalás gyakorlatával.
Felkérő levél a királyné főudvarmesterének címezve.
Jelzet: HOAL I-1-a-1112/1918.
Jótékonysági összefogás
A Gyors-Segély Auguszta-Alap szervezésében létrejött kiállítás az arisztokrácia és a felső középosztály női tagjainak jótékonysági és kulturális kezdeményezései sorába illeszkedett. A világháború utolsó évében, a Monarchia felbomlásának időszakában a főnemesi asszonyok és hölgyek jelentősen hozzájárultak az adománygyűjtéshez és a kulturális reprezentáció fenntartásához, miközben a nyilvános szerepvállalás bizonyos feladatait is magukra vállalták.
A bemutatott tárgyak – különböző korokból származó csipkék és legyezők, drága kelmékből gazdagon hímzett és varrott díszpárnák, kelengyedarabok, régi családi hímzések, porcelánfigurák és miniatűrök – a női magánszféra reprezentatív darabjai voltak. E személyes és esztétikai értéket hordozó tárgyak a nyilvánosság elé kerülve nemcsak gyönyörködtettek, hanem adakozásra is ösztönöztek.
A döntően magángyűjteményekből származó, történeti és művészi értékkel bíró kiállítási anyagot „a főváros előkelő társadalma” gyűjtötte össze, és tárta a közönség elé. A kiállítók élén Auguszta főhercegnő állt, aki saját esküvői legyezőjének bemutatásával legitimálta az eseményt. A kezdeményezésre a főnemesi családok – többek között az Apponyi, a Batthyány, a Kállay és a Lónyay család – hölgyei, valamint a bankár- és iparoscsaládok mecénásai, a kulturális és jótékonysági egyesületek vezetői ajánlották fel családi ereklyéiket.
Jótékony célú csipke- és legyezőkiállítás Ullmann Gyula Városligeti fasor 18. sz. alatti villájában
Müllner János, 1918. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
„Ragyogó csipkelegyező ez”
A kiállítás „kincset érő” darabja Zita királyné csipkelegyezője[6] volt, amelyet egy testőraltiszt szállított Bécsből Budapestre, a megnyitó napjára. A tárgy több szempontból is kivételesnek számított: a finom csipke és a drágakövek egyszerre hangsúlyozták a legyező luxusjellegét és ünnepélyességét.
Az egyik oldalon a királyné saját kezű aláírása („Zita”) volt olvasható, amely személyessé tette a felajánlást, s egyedi, autentikus relikviává emelte a legyezőt. A másik oldalon a korona motívuma jelent meg, a királynéi méltóság és az állami reprezentáció jelképeként.
A királyné a legyezőt nem magánhasználatra, hanem egy háborús jótékonysági kiállítás céljára bocsátotta rendelkezésre. A tárgy így esztétikai értéke mellett az uralkodói támogatás és a nemzeti szolidaritás szimbólumává is vált.
E sajátos összekapcsolódás – a luxuskivitel, a személyes aláírás, a nemzeti jelkép és a jótékonysági cél – tette a legyezőt a tárlat legnagyobb figyelmet kiváltó és legértékesebb darabjává.
Látogatók és főúri vendégek
A kiállítás 1918. február 10. és március 6. között naponta 10 és 18 óra között fogadta látogatóit. A szerdai és szombati teadélutánokon a főváros előkelő hölgyei háziasszonyi teendőket is elláttak, amellyel társasági eseménnyé varázsolták a jótékonysági bemutatót.
A 2–5 koronás belépőjegy – amikor egy napszámos bére 3–6 korona volt – a háború utolsó évében jelentős összegnek számított. Ennek ismeretében a részvétel önmagában adománynak tekinthető, hiszen maga a jelenlét is támogatást jelentett.
A kiállítás kiemelt vendégei között találjuk Zsófia[7] főhercegnőt – Auguszta főhercegasszony leányát –, valamint Konrád[8] bajor herceget, akiknek személyes jelenléte tovább emelte az esemény rangját és dinasztikus reprezentációját.
Zita királyné ugyanakkor nem látogatta meg a kiállítást. Távolmaradása – különösen annak fényében, hogy a tárlat egyik legértékesebb darabját ő bocsátotta rendelkezésre – jelzi, hogy a királyné támogatása elsősorban szimbolikus és reprezentatív formában valósult meg. A személyes jelenlét helyett felajánlott csipkelegyező közvetítette az uralkodói jóváhagyást és részvételt, ami a háborús évek udvari gyakorlatának megfelelő, mértéktartó támogatási formának tekinthető.
Az Ujság, 1918. február 16., 8.
A kiállítás és a legyező utóélete
Az egykori Jungfer–Ullmann-villa falai között 1918-ban megrendezett tárlat egyszerre volt művészeti bemutató, társasági esemény és háborús segélyakció. A mindössze három hétig nyitva tartó kiállítás a világháború utolsó évének sajátos keresztmetszetét adta: egy budapesti palotában találkozott a dinasztikus reprezentáció, a női mecénási szerepvállalás és a nemzeti szolidaritás gondolata.
A zárást követően a bemutatott tárgyak visszakerültek tulajdonosaikhoz. A korabeli sajtó nem közölt pontos adatokat sem a látogatók számáról, sem a bevétel nagyságáról, ám a megnyitóról szóló tudósítások arról tanúskodnak, hogy a főváros közönsége nagy számban jelent meg, s „a legnagyobb elragadtatással” számolt be a páratlanul érdekes, gyönyörű és értékes kiállításról.
A tárlat egyik legkülönlegesebb darabja, Zita királyné csipkelegyezője szintén visszakerült Bécsbe az Udvarnagyi Hivatal közreműködésével. A királyné „nagy megelégedéssel” nyugtázta a rendezvény kedvező visszhangját, és örömét fejezte ki amiatt, hogy legyezőjének átengedésével hozzájárulhatott a vállalkozás sikeréhez.
HOAL I-1-a-1112/1918.
A csipkelegyező további sorsa ismeretlen. Rövid budapesti szereplése azonban érzékletes példája annak, miként válhatott egy személyes használati tárgy a háborús években a dinasztikus támogatás és a társadalmi összefogás szimbolikus hordozójává.
[1] Nagy-Lónyay és Vásáros-Naményi özvegy Lónyay Sándorné tasnádszántói Becsky Ida (1874–1942), újságíró. Szalonja találkozóhelye volt a századeleji korszak politikusainak, íróinak és művészeinek. Az Auguszta-alap ügyvezető igazgatójaként „Írt, agitált, gyűjtött, házról-házra járt, kért, könyörgött, hangversenyeket és színielőadásokat rendezett és összehozott sokmilliós alapot, amellyel a könnyek milliárdjait szárította fel.”
[2] Az első világháború első napjaiban kezdte meg tevékenységét az országosan működő, arisztokrata társadalmi kezdeményezésként létrejött civil szervezet.
[3] Galánthai és fraknói gróf Esterházy Sándor (1868–1925), marcaltői földbirtokos, Esterházy Pál grófnak, a pápai hitbizomány egykori tulajdonosának fia. Valóságos belső titkos tanácsos, Zita királyné főudvarmestere, cs. és kir. kamarás, az Aranygyapjas Rend lovagja, a magyar Főrendiház örökös tagja.
[4] Auguszta Mária Lujza (1875–1964), a Wittelsbach-házból származó bajor főhercegnő, I. Ferenc József császár és király unokája és Habsburg József Ágost osztrák főherceg felesége, „a magyar hadsegélyezés védőangyala” a Nagy Háborúban. Az első világháború idején részt vett a sebesültek ápolásában, és vezető szerepet vállalt a jótékonysági mozgalmakban.
[5] Az első világháború idején létrehozott jótékonysági és segélyező intézmény Budapesten.
[6] A 19–20. század fordulóján a legyező nem pusztán használati tárgy volt, hanem luxus divatkiegészítő, iparművészeti remekmű és a társadalmi státuszt kifejező reprezentációs eszköz. A briliánsokkal díszített csipkelegyező egyszerre funkcionált ékszerként és státuszszimbólumként, ezért kiváló kiállítási tárgynak számított.
[7] Zsófia (1899–1978) főhercegnő, Auguszta főhercegnő leánya
[8] Konrád (1886–1969) bajor herceg, Auguszta főhercegnő öccse