Itt hallgatható meg:
Amikor 13 évvel ezelőtt, 2011. július 4-én Habsburg Ottó, az utolsó magyar trónörökös, 20 éven át európai parlamenti képviselő 99 éves korában meghalt, egy fordulatokban gazdag, bátran mondhatjuk, kalandos életpálya ért véget. A Ferenc József császár és király temetésén a koporsó mögött ballagó négyéves kisfiú, akinek édesapja, IV. Károly az 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szarajevói merényletet követően lett a trón várományosa, hosszú élete során rendszerváltások sokaságát élte át. Nem egyszer élete is veszélyben volt, de személyes integritását, erkölcsi tartását, hitét és optimizmusát is elveszíthette volna. Nem így történt.
Trónörökösként nevelték, de amikor világossá vált, hogy sohasem lesz belőle uralkodó, közéleti tevékenységét Európa sorsának alakítására szánta. Egyengette szülőhazája, Ausztria uniós tagságát, és rengeteget tett a 2004-es bővítés előkészítéséért is, melynek során Magyarország is az Európai Unió tagja lett. Elkötelezettségét, hitét tekintve a Jóisten különös kegyelme, hogy mindezt megélhette, halála négy nappal azután következett be, hogy hazánk első uniós elnöksége 2011. június 30-án véget ért.
Tudjuk, a július 1-én elkezdődött mostani elnökségi félévünkre egészen más körülmények között kerül sor, mint az előzőre. Kontinensünk helyzete sokat romlott azóta, a feladatok sokasodtak, és nagy kérdés, hogy miként teremthető meg az a politikai akarat, ami érdemi javulást hozhat, javítva Európa belső állapotát, külső versenyképességét. Martonyi János 2011 januárjában, a Heti Válasz hasábjain megjelentetett cikkében az akkori uniós elnökségünk céljairól írva az „honest broker” szerepkört, mint minden elnökséget betöltő ország elvárt feladatfelfogását „gondos pásztor”-nak fordította, ami annak idején széles körben elfogadottá vált. Nem pásztorkutya tehát, aki megugatja a nyájat, hanem gondos pásztor, aki terelgeti.
A magyar uniós elnökség fontos feladata, hogy pásztorként terelgetve okosan elmagyarázzuk: a magyar családpolitika nem egy ideológiai bunkósbot, hanem egy európai versenyképességi faktor. A migrációval kapcsolatos magyar álláspont pedig – még ha radikális szóhasználatában olykor erre is enged következtetni – nem egy rideg és militáns módszer a szerencsétlen, jobb életre vágyó emberek távol tartására, hanem a társadalmi integráció korlátainak józan belátása. A keresztény értékek fontosságának hangsúlyozása jó esetben nem egy melldöngető, kivagyi hangoskodás, hanem – minden esendőségünk belátása mellett – az emberi együttélés réges-rég bevált, a modern világban is korszerű formájának képviselete. Ennek belátásához keresünk szövetségeseket.
Tegnapi bécsi hivatalos látogatása alkalmából Sulyok Tamás köztársasági elnök koszorút helyezett el az utolsó magyar trónörökös, európai parlamenti képviselő végső nyughelyén, a legendás Kapucinus Kriptában. Tette ezt uniós elnökségünk kezdete után három, a Patrióták Európáért politikai csoportosulás szintén bécsi megalakulását követően pedig négy nappal.
S bár az új pártformáció osztrák, cseh és magyar alapítói, vagy az Ottó főherceg koporsójánál elhelyezett elnöki koszorú akár a monarchia iránti nosztalgikus visszatekintés jelei is lehetnének, a szereplőket és a körülményeket ismerve biztosak lehetünk benne: nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy továbbra is van jelentősége a regionális együttműködésnek Közép-Európában, Habsburg Ottó pedig családjának kiemelkedő tagjaként, a modern Európa képviselője, igazi reálpolitikus volt, aki tudta, hogy a nemzeti identitás megőrzésének fontossága és az európai integráció ügye iránti elkötelezettség nem kizárják, hanem erősítik egymást. Az első magyarországi európai parlamenti választások közeledtével, 2004 májusában Székesfehérváron mondott beszédében felszólította hallgatóságát: „legyünk hazafiak, de mindenekelőtt magyarok, mert aki nem jó magyar ember, nem lehet jó európai sem.” Vegyük ezt ma is bátorításnak!
Prőhle Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója
