A 2023. május 26-án – egy nappal a volt amerikai külügyminiszter 100. születésnapja előtt – rendezett eseményen Prőhle Gergely köszöntötte az NKE Széchenyi Dísztermét megtöltő vendégeket, érdeklődőket. Alapítványunk igazgatója felidézte személyes találkozásait az ünnepelttel, akit európai műveltségű, élénk szellemű, a történelmet kiválóan ismerő értelmiségiként jellemzett, akinek gondolatain politikusgenerációk nőttek fel, és helyzetértékelésére a mai napig odafigyel a világ. Kissinger sosem tagadta meg a kultúrát, amelyben nevelkedett. 1973-ban – látva transzatlanti kapcsolatokra leselkedő veszélyeket – meghirdette „Európa Évét”, ezzel is felhívva a figyelmet arra, hogy Európa egysége nem erősödhet az Egyesült Államokhoz fűződő viszony rovására.
Jérémie Gallon, a McLarty Associates tanácsadó cég európai részlegének igazgatója – a 2021-ben megjelent Henry Kissinger. L’Européen szerzője – előadásában az életút tanulságos mozzanataira összpontosított. A Weimari Köztársaság széthullása a demokrácia sebezhetőségének intő példája volt a gyerekkorát Fürthben megélő Kissinger számára, és ez néhány év múlva szülőhazája elhagyására késztette a családot. Későbbi politikai krédójának egyik sarokköve ezért (is) lett az a fajta stratégiai gondolkodás, amely megóvja a demokratikus kormányzatot ettől a veszélytől – vagy legalábbis minimalizálja azt. A probléma foglalkoztatta már diplomamunkája megírásakor (Spengler, Kant és Toynbee nézeteiben), majd doktori disszertációjában, amelyben a Metternich által megalapozott, a kontinensen egy évszázadig békét garantáló európai nagyhatalmi koncertet taglalta. Politikusként, elemzőként – évtizedeken át amerikai elnökök szakértőjeként, választott hazája hosszú távú érdekeit szem előtt tartva – gyakorlati téren kamatoztathatta elméleti tudását. A feladat akkor már a nukleáris konfrontáció elkerülése volt. Gallon abban látta Kissinger legjellemzőbb tulajdonságát, hogy mindvégig kétlaki tudott maradni: akadémiai és politikai karrierje egymást erősítette, nem esett a specializáció csapdájába, hanem mindig megőrizte a reflektálás képességét.
Ulrich Schlie, a Bonni Egyetem Biztonságpolitikai és Stratégiai kutatásért felelős tanszékének professzora előadásában (Henry Kissinger und Deutschland: 100 bewegte Jahre) a szuperlatívuszok emberének nevezte az egykori külügyminisztert: saját hivatali idejéről senki sem írt 4000 oldalas összegzést; ő foglalkozott a legintenzívebben Németországgal, és csak az ő munkáját ismerték el Nobel-díjjal (1973). Kissinger jól ismerte a háború utáni Német Szövetségi Köztársaság meghatározó politikusait – közös fotón örökítették meg többek között Helmut Schmidttel, Franz Joseph Strauss-szal, Ralf Dahrendforffal. –, de az ország, a nemzet múltja is szenvedélyesen érdekelte: történelemképe formálóinak sorában Metternich után Bismarckról, a 19. századi Realpolitik atyjáról tervezett könyvet írni, ám a monográfia, legalábbis úgy tudjuk, mindmáig befejezetlen. Schlie zárásul Kissinger mának szóló szavait idézte, miszerint a próféták több szenvedést okoztak, mint az államférfiak, és ezért a Nyugat vezetőinek fantáziára, odaadásra és vízióra van (lenne) szüksége, hogy elkerüljék a korunkat fenyegető legrosszabbat.
Munkatársunk, Kocsev Bence a hidegháború két kulcsfigurájának, Habsburg Ottónak és Henry Kissingernek a kapcsolatát tekintette át az Alapítványunknál őrzött, mintegy 200 darabot számláló levélkorpusz alapján. Talán nem túlzás azt állítani, vélte az előadó, hogy az 1970-es évek nemzetközi politikatörténetének megértése, kettejük szellemi hatásának feltérképezése és értékelése lehetetlen hálózatépítő tevékenységük alapos ismerete nélkül. Pályájuk arra is például szolgál, hogyan lehet a társadalmi tőkét politikai tőkére konvertálni, illetve hogy igenis összeegyeztethető a homo politicus és a homo intellectualis magatartásforma – habár ez a kiváltság csak nagyon keveseknek adatik meg.
A Kína 21. századi geopolitikai helyét definiálni hivatott panel első előadója Csák János volt. Magyarország kulturális és innovációs minisztere gazdagon adatolt vitaindítójában a megértés döntő faktorának a kínaiak önképének megismerését nevezte. Ennek pedig szerinte az identitás, az önrendelkezés és a cselekvőképesség a három legfontosabb tényezője, amelyek prioritásai determinálják az ország mindenkori gazdasági, katonai és kulturális politikáját, és amelyek megmagyarázzák a több évezredre visszanyúló kollektivimus és tekintélytisztelet máig élő tradícióját. Az eredmény tekintélyt parancsoló: Kínának az utóbbi 40 évben sikerült népességének 80%-át kiemelni a mélyszegénységből. Hogy ez a vívmány – illetve a fejlődéskényszer fenntartása – milyen kihívásokat támaszt regionális és globális szinten, és erre a kihívásra milyen válaszokat találnak a világpolitika nagyhatalmi aktorai – nos, ez az előttünk álló évek talán legnagyobb dilemmája.
Salát Gergely a PPKE Kínai Tanszékének vezetője, visszautalva a konferencia apropójára, Kissinger érdemének nevezte, hogy a hetvenes évek elején felismerte a kínai fejlődésben rejlő nagyhatalmi potenciált. Az Egyesült Államokkal ápolt jó viszony korszaka a Tienanmen téri vérengzéssel (1989) zárult le, azóta pedig az USA külpolitikáját a modus operandi lázas keresése jellemzi. A folyamat végpontján – utalt Salát Gergely a tengerentúli szakértő nemrég megjelent Kína-könyvére – egy fegyveres konfliktus lehetősége sem zárható ki.
A keleti hatalomról vázolt képhez Magyarics Tamás öt megfontolandó állítással járult hozzá. Az egykori nagykövet, Amerika-szakértő emlékeztetett rá, hogy a kínai civilizáció egyedi – értékei, világlátása, intézményrendszere nem integrálható a nyugati világba. Óva intett továbbá a hamis történelmi analógiák veszélyétől, amelyek akár az ókorig visszanyúlva keresnek példákat a jelenlegi helyzet modellálására. Kihangsúlyozta, hogy súlyos tévedés a mai Kínát kommunista államnak tekinteni, ezt ötven éve már Kissinger is árnyaltabban látta. Ugyanilyen hiba lenne, mondta, ha az amerikaiak a szovjetekkel szembeni hidegháborús logikához térnének vissza – ez a „2.0-s verzió” a lehető legrosszabb (mert beláthatatlan következményekkel járó) forgatókönyv, ami létezik. Végül az ünnepelt szavaira figyelmeztetett, aki mindig is a nagyhatalmak közötti folyamatos kapcsolattartás konfliktuskezelő szerepét hangsúlyozta. Az Egyesült Államok két utóbbi elnöke, állapította meg, sajnálatos módon nem ezen elvek mentén politizál.
Jeszenszky Géza Magyarország és a NATO rendszerváltás utáni közös útját elevenítette fel, amelynek az Antall-kormány külügyminisztereként, az ezredfordulón pedig washingtoni nagykövetként volt tevékeny részese. Kissingerre hivatkozva úgy vélte, az orosz-ukrán háború lezárása nagy valószínűséggel Ukrajna területi veszteségével – a Krím-félszigetről való kényszerű lemondással – fog járni; mindazonáltal fontos lenne, ha a vitatott régiókról a nemzeti önrendelkezési elvet érvényesítve (népszavazással?) születne döntés, egy átfogó kisebbségvédelmi megállapodás keretében.
Keményen fogalmazott a kérdésben Janne Haaland Matlary, a norvég kormány egykori külügyi államtitkára is. Az Oslói Egyetem professzora – akit magyar férje kísért el a tanácskozásra – az agresszió tankönyvi példájának tekinti az orosz fél lépését, amely valamennyi létező nemzetközi jogi formulát megsértett. Hogyha figyelembe vesszük a konfliktus globális hatalmi átrendeződésre való kihatását, az előadó szerint nagyon nehéz definiálni, mit is jelentene a siker a kialakult helyzetben – nemcsak a háborúban álló felek, de az Európai Unió, az Egyesült Államok és Kína szempontjából egyaránt. A NATO keleti irányú bővítése ugyancsak átgondolandó, vélte, a helyes magatartást leginkább a „védjük meg, de lépjünk hátra” elve jelenthetné.
Putyin revizionista szándékai nem újkeletűek, tulajdonképpen a Szovjetunió felbomlásáig vezethetők vissza, viszont az orosz vezető csak 2022-ben érezte úgy, hogy az előnyös diplomáciai konstelláció és a hadsereg technikai fejlettsége egyszerre vezethet sikerre. Emil Brix, a Bécsi Diplomáciai Akadémia igazgatója bevallotta: nem érti, mi lehet az orosz elnök célja a Nyugat ellen indított háborúval, amihez a jól bevált recept szerint ideológiát és történelemhamisítást is adagol. A fegyveres konfliktus csak pótszer, véli Ausztria korábbi moszkvai nagykövete, a hiányzó nemzeti identitást hivatott kiváltani. Putyin nem hajlandó lemondani a kontinens életében 1815 óta számottevő „keleti kolosszus” nagyhatalmi szerepéról – ebben Kissinger logikáját követi –, távlatosan pedig egy multipoláris világrend létrehozásán munkálkodik.
A konferencia utolsó előadója a The Heritage Foundation tudományos munkatársa volt. Anthony B. Kim Kínának a világban tapasztalható növekvő befolyásáról beszélt, amely felívelés kezdőpontját Kissinger külügyi paradigmaváltása, az amerikai kapcsolatfelvétel idejére tette. Mai szemmel, vallotta be, hiba volt az ötven évvel ezelőtti nyitás. Az orosz-ukrán konfliktust értékelve elmondta: egyértelműen egy új korszak nyitányát jelzi; egyfelől üdvözlendő, hogy a fenyegetettségre adott reakció szorosabbra fűzte a transzatlanti kötődéseket, azonban tartósan – ha Kissinger elveit követjük – nem járhat együtt Oroszország karanténba zárásával (WTO, nemzetközi szervezetek, gazdasági szankciók). Pozitív hozadéka lehet továbbá, hogy idővel az agresszor „újrakonfigurálását” fogja kiváltani.
Fotók: Szilágyi Dénes
