John Bunyan, a 17. századi angol apologéta A zarándok útja című allegóriájának utolsó fejezete a Timóteushoz írt páli levél ismert sorának invokációjával kezdődik: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Edwin Feulner halálhíréről értesülve rögvest az apostoli számadás jutott eszembe, hiszen életműve és több évtizedes közéleti tevékenysége több volt holmi profán pályafutásnál, és mindenekelőtt egy páli lelkülettel és mély elhivatottsággal végzett misszióként teljesedett ki.
Az 1941-ben született Feulner a 20. századi amerikai konzervativizmus arcélét nagyban meghatározó nemzedék talán egyik utolsó képviselője volt, aki a sokszínű irányzat összefogásában, és az ehhez leginkább közelálló republikánus politikai gyakorlat megújításában is kulcsszerepet vállalt. Noha formális politikai stallumot sohasem viselt, egy valódi közéleti ikon volt, aki – számos egyéb tisztsége mellett – az általa évtizedekig vezetett The Heritage Foundationt az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb agytrösztjévé tette. A szervezet, amely nemcsak saját politikai közössége és döntéshozói mozgósításában jeleskedett, hanem a Reagan-kormány és későbbi republikánus adminisztrációk szakpolitikai programjainak alakításában is kardinális résztvevő volt, az évek során a konzervatív „politikacsinálás” megkerülhetetlen nemzetközi referenciapontjává avanzsált.
Elhivatottsága és távlatos gondolkodása vélhetően már az első találkozásukkor is imponált Habsburg Ottónak. Az 1965-ben, egy salzburgi nyári egyetemi tartózkodása alatt, Don Lipsett, a Philadelphia Society alapítójának, valamint a névadónkkal szoros viszonyt ápoló, kalandos életű polihisztor, Erik von Kuehnelt-Leddihn és a salzburgi filozófus, Thomas Chaimowicz javaslatára postára adott levélben, Feulner találkozót kért az egykori trónörököstől, továbbá egy cikk megírására is felkérte. A következő évben az Intercollegiate Review folyóiratban „The Effects of Communism on Cultural and Psychological Politics in Eastern Europe” címen megjelent írásában Habsburg Ottó a kommunizmus fenntarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. A dolgozat, amely a baloldali diktatúrák válságát a gazdasági tényezők helyett sokkal inkább ezek társadalmi eróziójára és egyfajta morális kimerülésére vezette vissza, komoly visszhangra talált az amerikai republikánusok körében, és még évekkel később is jelentős inspirációt és szellemi muníciót jelentett a konzervatív politikai gondolkodás számára. Az esszé egyúttal a Habsburg Ottó és Edwin Feulner közötti hosszú barátság és együttműködés kezdetét jelentette.
Edwin Feulner és Habsburg György Alapítványunk gyűjteményében 2019 novemberében
A megingathatatlan antikommunizmusukon túl egyik leghangsúlyosabb közös vonásuk, hogy mindketten politikusok voltak a szó eredeti értelmében: valódi felelősségtudattal viseltettek a „polisz” ügyei iránt, miközben képesek voltak az általuk fontosnak tartott ügyek támogatására jelentős társadalmi bázist mozgósítani. Számukra a konzervativizmus nem valamiféle múltba révedő intellektuális szenvelgést jelentett, hanem a Russell Kirk-féle „időtálló értékek” (Permanent Things) pragmatikus védelmét. Gyakorlatias szemléletük azonban mentes volt a rövidlátó és leegyszerűsítő populista logikától; gondolkodásukat egy olyan értékalapú megközelítés határozta meg, amely a konzervativizmust elsősorban egy morális és kulturális lehorgonyzottságú hagyománynak, semmint a változó politikai trendekhez és múló divatokhoz igazodó ideológiai irányvonalnak tekintette. E megfontolás nem a kossellecki aszimmetrikus ellenfogalmak mentén, illetve kibékíthetetlen szekértáborok harcában látta a politika lényegét, hanem egy befogadó és integratív szemléletet képviselt, amely – és ez talán napjaink ideológiai polarizációja közepette meglepőnek tűnhet – képes volt összeegyeztetni az értékkonzervatív hagyományokat a liberális gazdasági nézetekkel.
Kettejük szimpátiáját a közös ügyek iránti elkötelezettség mellett ugyanakkor a jellembeli hasonlóságaik is erősítettek: a kivételes munkabíráson túl megingathatatlan optimizmusuk is összekötötte őket. Utóbbi karakteresen kirajzolódik Kevin Roberts, a The Heritage Foundation jelenlegi elnökének visszaemlékező soraiban: „Ed maga mintha immunis lett volna a csüggedésre. Számára minden nap új lehetőség volt, hogy szabadságért harcoljon, előmozdítsa Amerika ígéretét, és valóra váltsa azt mindenki számára.” Edwin Feulner tettrekészsége és dinamizmusa – akárcsak névadónk „Nicht geschossen ist auch gefehlt” vezérelve – nem naivitásból fakadt, hanem abból a mély meggyőződésből, hogy a kitartó, céltudatos és értékalapú cselekvés képes formálni a történelmet.
Az elvi egyetértés azonban nem zárta ki a hangsúlybéli eltéréseket, amelyek időnként élesen megmutatkoztak. Noha mindketten sokat tettek a transzatlanti kapcsolatok építéséért, Amerika és Európa világpolitikai helyzetét nem egyszer eltérő hangsúlyokkal értékelték, jóllehet határozottan elutasították az izolacionista törekvéseket, és egyértelműen kiálltak a szövetségi rendszerek fenntartása és megerősítése mellett.
Edwin Feulner nagyra becsült támogatója volt Alapítványunknak is: 2019 novemberi és 2022 márciusi látogatásai mellett részt vett „Konzervatív elmék” című konferenciánkon, amely az európai és amerikai politikai és szellemi összefonódásokat vizsgálta, majd az azt követő Ottó-vacsora szónoka volt. Idén májusban pedig egy értékes köszöntő szöveggel járult hozzá „Jalta vagy Helsinki?” című tanácskozásunkhoz. Nagylelkű pártfogása valódi ösztönzést jelentett mindannyiunk számunkra. Előadásai, írásai és vele folytatott beszélgetéseink révén rengeteg ismeretet szerezhettünk történelemről, politikáról, hálózatépítésről, valamint a konzervativizmus természetéről. Olyan embernek ismerhettünk meg, aki a közéleti szerepvállalást hivatásként, és nem az önmegvalósítás vagy haszonszerzés eszközeként értelmezte. Ezzel párhuzamosan közvetlensége és humora természetes könnyedséggel tette élővé és hitelessé mindazt, amit képviselt.
„A konzervativizmus jóval több, mint a rend nélküliséggel szembeni ellenállás — ígéret, elhívás és kötelesség arra, hogy megőrizzük a jót, és ápoljuk az időtálló értékeket.” – szól a National Affairs folyóiratban néhány héttel ezelőtt megjelent, Mike Pence korábbi alelnökkel jegyzett cikkének tételmondata. Edwin Feulner ennek szellemében teljesítette a rá kiszabott küldetést – akkor is, amikor a tőle megszokott szubsztilis módon, de újabban saját politikai oldalának vezetésével is szembe kellett helyezkednie. Ama nemes harcot megharcolta, futását hűséggel elvégezte, a hitet megtartotta. Hazatért Teremtőjéhez, ám szellemi öröksége és levelei végén gyakran ismételt bátorító szavai továbbra is erőt és reményt adnak számunkra, hogy vállaljuk a feladatainkkal járó kihívásokat: „Onward! – mindig előre!”
Kocsev Bence
