Az egykori Ludovika épületének Széchenyi Dísztermében Alapítványunk igazgatója köszöntötte a megjelenteket. Prőhle Gergely az eszmecsere célját abban jelölte meg, hogy az egyaránt kíván reflektálni Habsburg Ottó életére és a harminc éve létrejött intézmény teljesítményének értékelésére. Mint emlékeztetett rá, névadónk hitt az egyesült Európa eszméjében, és tevékenységéhez olyan politikai fórumot keresett, amely révén – már nem szuverénként, mégis – illetékessége lehet a kontinens sorsának formálásában. Felkérésére az előadók az unió kialakulásának és intézményesülésének aspektusait járták körül megszólalásaikban, de szót ejtettek a jelenlegi helyzetről és a jövő kihívásairól is.
Nyitó előadásában Bóka János, Magyarország európai ügyekért felelős minisztere a magyar álláspontról elmondta: hazánk elfogadja az uniós alapelveket, de mindig számon fogja kérni azokat az európai intézményeken is. Míg a Római Szerződés (1957) a szociális piacgazdaság alapjait rakta le a kontinens nyugati felében, addig Maastricht kulcsszava a szubszidiaritás volt. Az állandóan finomodó, az európai intézmények által életre hívott szabályozások ugyanakkor egyre gyakrabban kerülnek ellentétbe a szuverenitásukat féltőn óvó tagországok érdekeivel – az egyes államok társadalmainak növekvő ellenérzése pedig a közös Európa eszméjének gyengüléséhez vezet. Feladatból ugyanakkor akad szép számmal: bővíteni kell a jelenlegi uniót, megőrizni az egyéni és a természetes közösségek szabadságát, biztosítani a tulajdonjogot, képviselni és megvalósítani a társadalmi felelősség és a szociális igazságosság eszméjét. Mindezek mellett pedig rátalálni a gazdasági versenyképesség növelésének útjára. Hogy mindez lehetetlennek tűnik? Forduljunk biztatásért Habsburg Ottóhoz, mivel ő azt vallotta: „Aki Európában nem hisz a csodákban, az nem realista.”
Michael Gehler, konferenciánk külföldi főelőadója történeti perspektívába helyezte a 30 évvel ezelőtti eseményt. A 20. század históriáját megidézve úgy összegzett, hogy a két világháború közötti időszak számos kezdeményezése mind azzal a szándékkal született, hogy megakadályozza az újabb pusztító világégést. Ennek jegyében fogalmazta meg Richard Coudenhove-Kalergi (1894–1972) páneurópai koncepcióját, amely 27 állam részévételével, vámunióval és kétkamarás döntéshozást tervezett a kontinensen. Kalergi egyesült államok-beli száműzetésében gyakran találkozott Ottóval, de hiába javasolták közösen az 1945-ben megalakuló ENSZ-ben az európai szekció létrehozását, a terv papíron maradt. Nem oldotta meg a kor kérdéseit Karl Anton Rohan (1898–1975) Europäischer Kulturbund-ja sem, amely az európai keresztény-konzervatív elit kezében látta volna szívesen a politikai kezdeményezést. A Verband für Europäische Verständigung-ot alapító Wilhelm Heile (1881–1969), vagy a közép-európai gazdasági közösség tervét Julius Meinllel együtt felvázoló magyar Hantos Elemér (1881–1947) elgondolása sem valósulhatott meg. A német Emil Mayrisch (1862–1928) és a francia Pierre Viénot (1897–1944) javaslata egy nemzetközi nyersacél szövetség megalakítására ugyanakkor a későbbi Montánuniót előlegezte.
A Hildesheimi Egyetem Történeti Intézetének vezetője a 30 évvel ezelőtti Maastrichti Szerződést úgy jellemezte az Európai Egyesült Államokkal kapcsolatban, mint az álom végének a kezdetét. Hiszen „az integráció révén a nemzetállam megmentése történt meg” (A. S. Milward), mivel a német egyesítés nélkül valószínűleg nem került volna sor Maastrichtra sem. Vannak területek, amelyeken évtizedek óta nem történt áttörés – ilyen a közös biztonságpolitika, amiről egy belga politikus találóan jegyezte meg: „Európa gazdasági óriás, politikai törpe de katonai lárva” –, ám az egységesülés távlatosan szemlélve mégis csak sikertörténetnek tekinthető. Tegyük mindjárt hozzá: állandó korrekcióra és óvatos tervezésre szoruló sikertörténetnek.
Valamennyien a posztnyugati világ lakói vagyunk, amelyben új hatalmi központok alakulnak, és friss geopolitikai szemléletre van szükségünk a jelenségek és folyamatok – a migráció, a mesterséges intelligencia, a Brexit, világjárvány, a terrorizmus és a háborúk – megértésére és kezelésére, kezdte hozzászólását Benita Ferrero-Waldner. Az Osztrák Köztársaság korábbi európai és nemzetközi ügyekért felelős szövetségi minisztere úgy látja, hogy az unió fenntartható módon bővíthető a Nyugat-Balkán és Ukrajna irányába, és erre a jelenlegi jogi keretek között szerződésmódosítás nélkül is adottak a feltételek. A gördülékenyebb működés érdekében azonban sürgősen racionalizálni kellene az Európai Bizottságot; a minisztertanácsokat az ENSZ Biztonsági Tanácsához hasonlóan állandó és rotációban egymást cserélő tagokra kellene osztani, a tagországokból pedig csoportokat alakítani, amelyek szószólók révén vennének részt a vitákban. Az Európai Bizottság tagja úgy véli, minősített többséggel lehetne a döntéshozatali procedúrán gyorsítani, az intézményrendszer finanszírozására pedig új modelleket kidolgozni (a jelenlegi, a tagállamok GDP-jének 1%-át előíró befizetés mellett/helyett uniós adó bevezetésén is gondolkodnak). Lényeges, hogy a további csatlakozások bekövetkezte előtt le kell zárni a jelenleg is zajló konfliktusokat (Koszovó, Macedónia). Ferrero-Waldner asszony megfontolásra érdemesnek tartja továbbá a francia elnök javaslatcsomagját, amely „többkörös unió”-ról beszél: a nyugati mag, a jelenlegi államok, az új tagállamok, valamint a kontinens egyéb államai (mint például az Egyesült Királyság) – összesen 40 egyenjogú tag – együtt formálnák az európai politikai közösséget, és jutnának megállapodásra többek között a biztonságpolitika, az infrastruktúra-fejlesztés és a szállítmányozás területén. Amennyiben geopolitikai súlyú közösséggé akarunk válni, minél előbb döntenünk kell ezekben a kérdésekben, figyelmeztetett befejezésül.
Victor Hugo nyomán Noëlle Lenoir, Franciaország korábbi európai ügyekért felelős minisztere úgy jellemezte a demokráciát, mint ahol a fegyverek papírokkal és szavazóurnákkal helyettesíthetők. Bárcsak ma is érvényesek lennének a nagy francia költő szavai! Úgy tűnik azonban, hogy ha túl akarjuk élni a veszélyekkel teli 21. századot, és megmenteni a demokráciát és a nyugati civilizációt, jobban tesszük, ha szakítunk a naiv gondolkodással, és számot vetve a realitásokkal, készen állunk megvédeni Európát, az Európát jelentő értékeket.
Győri Enikő, Magyarország európai parlamenti képviselője a napi politizálásban szerzett tapasztalatai alapján szkeptikus hangon szólt az intézményrendszer gyors reformját illetően. A különféle elméleti konstrukciók versenyeztetése helyett szerinte vissza kellene térni az alapító atyák józanságához, és azt a kérdést feltenni, amit egykor ők is megfogalmaztak: mitől lesz jobb az európai polgárnak? A hatékony döntéshozatal érdekében mindenekelőtt a szuverenitás kérdését kell tisztázni, és csak a világosan elhatárolt illetékességek definiálása után következhet a sokat emlegetett versenyképesség javítása, aminek terén egyáltalán nem állunk jól: a demográfiai adottságok Európa ellen dolgoznak, az utóbbi évtizedekben kivívott – más kontinensek lakói számára a migráció révén elérni kívánt – csábítóan magas életszínvonal fenntarthatósága, nem utolsó sorban pedig az eurokráciát eluraló ideologikus gondolkodás veszélyei következtében.
Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen vendégeink a nemzetállamok mai helyzetéről, Közép-Európa uniós szerepének közeljövőben várható módosulásáról, valamint a Strong Europe-szlogen mibenlétéről és realitásáról cseréltek eszmét – napjaink világpolitikai eseményeinek tükrében.
Fotók: Szabó Zoltán
