A háttér
A nyugat-európai magyar diaszpóra különösen érdekes közege Svájc. A semleges, ugyanakkor a humanitárius célok mellett különösen elkötelezett ország a különböző szellemi, politikai áramlatok fontos találkozási pontjává vált, és ezt a nyitottságát a XX. század második felében különösen is megtapasztalhatták azok, akik a kommunista diktatúrák szorításából kitörve keresték boldogulásukat a szabad világban. A Svájci Államszövetség identitásának fontos eleme, hogy itt 1848-ban győzött a polgári forradalom. A demokratikus struktúrák, a helyi autonómiák fontossága, az egyéni szabadság tisztelete egy olyan szigorúan őrzött renddé áll össze, melynek fenntartása nem pusztán államérdek, hanem az ott élő, különböző nemzetiségű, anyanyelvű polgárok közös akarata, mondhatnánk szívügye; hiszen a folyamatos többpárti, nagykoalíciós kormányzást nem pusztán a mifelénk is ismert, bár kevéssé kultivált konszenzus, hanem a konkordancia elve vezeti. Ez nem a viták, nézeteltérések elkerülését jelenti, hanem egy olyan, a nemzeti identitásokat is felülíró megközelítést eredményez, ami ezeket egy jól kijelölt mederbe tereli, megakadályozva ezzel az összetűzések eszkalációját. Ez a rendszer természetesen hatással van – kell legyen – azokra is, akik nem tősgyökeres svájciak, hanem a világ különböző szegleteiből érkeztek az országba.
Svájc 1956 novemberében több mint hatszáz magyar egyetemistát fogadott be, és osztott szét különböző egyetemi városokban: a legtöbben Zürichben telepedhettek le, de sokan kerültek Bern, Basel és Genf egyetemeire is. A hatósági meghallgatásokat követően a fiatalokat családoknál, vagy kollégiumokban helyezték el, számukra nyelvtanfolyamokat szerveztek, gondoskodtak mielőbbi integrációjukról. E sorok írója különös adománynak tekinti, hogy diplomáciai szolgálata során nagyon sokakat megismerhetett nemcsak azok közül, akik 1956-ban kerültek az alpesi országba, hanem azok közül is, akik már korábban, a 30-as, 40-es években érkeztek, és segítették az 56-osok beilleszkedését. Számos sikeres életpálya jelzi, hogy az integráció milyen jól sikerült, amellett, hogy magyar identitását a fent leírt rendszerben ki-ki minden bizonnyal jobban megőrizhette, mint sok más európai országban.
A most először nyilvánosságra kerülő hangfelvételt a Habsburg Ottó Alapítvány Dr. Luka László, Genfben élő pszichiátertől kapta, aki a svájci magyar közösségnek mindmáig ikonikus, közkedvelt alakja, színes egyéniség. Az ő alábbi visszaemlékezése kiválóan érzékelteti, hogy milyen közösségi szolidaritás alakult ki a magyar diákok között, és hogy ezt a svájci hatóságok miként fogadták.
„’57 februárjában levelet kaptam egy jugoszláv menekülttáborból, egy kedves osztálytársam – akivel az első elemitől 12 éven át egy osztályba jártunk – segítséget kért, hogy kijuthasson Svájcba. Ez a levél késztetett arra, hogy egyesületet hozzunk létre. Így alakult meg a Zürichi Magyar Diákszövetség. Mint egyesületünk első megválasztott elnöke, a hivatalos svájci fórumhoz fordultam, hogy beutazást kaphasson a volt osztálytársam. Sajnos a keret betelt, nem tudnak több pénzt szerezni, volt a válasz. Egy rendkívüli gyűlést hívtam össze, s a gyűlésen felkértem a résztvevőket, hogy ajánljanak fel az ösztöndíjukból havonta 5 frankot, s így a tanulmányát biztosíthatnánk a jugoszláv táborban rostokoló műegyetemistának. Az egyesület egyhangúlag elfogadta a javaslatot. Ezzel a megajánlással mentem vissza a hivatalosokhoz, akiktől csak a beutazás elintézését kértem, miután a szükséges anyagiakat a magyar diákok felajánlották. Ez a vállalkozás akkora szimpátiát váltott ki, hogy a hivatalos zürichi bizottság befogadott Jugoszláviából még tíz egyetemistát, s mindegyiküknek biztosított ösztöndíjat.”
A helyszín
A zürichi egyetem patinás épülete a nagy horderejű előadások hagyományos helyszíne, melynek vonzereje jóval meghaladja az egyetemi közeget. Elég, ha csak Winston Churchill 1946. szeptember 19-i előadására utalunk, melyben az európai együttműködés fontosságáról beszélt. Habsburg Ottó előadása természetesen teljesen más jellegű volt, ugyanakkor nem kétséges, hogy a beszélő ismerte az előtte szólók szavainak súlyát – ez előadásának ívéből, az előadói ambíció távlatosságából világosan kiderül. A svájci helyszín azonban ennél többet is jelentett Ottónak, hiszen ne felejtsük el, hogy 1959-ben édesanyja, Zita királyné a churi püspök meghívására a Graubünden kantonban lévő Zizers ferences kolostorába költözött. Zürichtől nem messze található ugyanakkor az „ősi fészek”, az Aargau kantonbeli Habichtsburg; és Muri, a Habsburg alapítású egykori bencés kolostor is a közelben fekszik, ahol Károly király és Zita királyné szívurnáját elhelyezték. A legősibb dinasztikus, legközvetlenebb családi kötelékek és a modern európai politika hangulata egyaránt áthatotta „a hely szellemét”, amit ugyanakkor kétség kívül a fiatal hallgatóság és a magyar nyelv használata dominált.
Az időpont
Közel négy évvel az 1956-os forradalmat követően a zürichi magyar egyetemisták – mint ahogy az 56-os svájci magyar menekültek nagy többsége is – már látták, hogy életük milyen irányba tart. A kommunista Magyarország figyelme az emigráns szervezetek iránt élénk maradt, az 1958. augusztus 16-i összetűzés emléke, ami a Marjai József vezette berni magyar követségen az akciót végrehajtó egyik magyar fiatal halálához vezetett, még élénken foglalkoztatta mind a hazai, mind a svájci hatóságokat.
További kutatás tárgya lesz, hogy a magyar hatóságok mekkora figyelmet szenteltek Habsburg Ottó zürichi előadásának, az azonban bizonyos, hogy a magyar emigráció titkosszolgálati megfigyelése folyamatos volt.
Az előadás időpontjában 48 éves Habsburg Ottó is életének egy fontos szakaszát élte. A II. világháborút megelőzően és annak során szerzett széleskörű nemzetközi tapasztalatával a háttérben, intenzíven működtette kiterjedt személyes kapcsolatrendszerét. Az 1956-os forradalom ügye érdekében kifejtett tevékenysége nagy tekintélyt szerzett neki az ifjabb emigráns generáció, a köztársasági eszme feltétlen hívei között is. A világpolitikai események mellett, melyekre az előadás is kitér, Ottót egy másik, őt és családját személyesen is érintő, nagy horderejű kérdés is foglalkoztatta, éspedig az Ausztriába való visszatérés lehetősége. Hellmut Andics osztrák történész-újságírónak, a Der Fall Otto Habsburg c. kötetéből (Molden Verlag, 1965) tudjuk, hogy 1960 nyarán igencsak megélénkültek azok az egyeztetések, melyek az egykori trónörökös státuszát igyekeztek rendezni. Julius Raab osztrák kancellár a müncheni eucharisztikus kongresszusról hazatérve maga számolt be a sajtónak arról, hogy 1960. augusztus 7-én – tehát alig több mint hat héttel a zürichi előadást követően – egy Adenauer német kancellárral elköltött közös ebéd után találkozott a kongresszuson szintén részt vevő Habsburg Ottóval, aki egyértelművé tette szándékát az Ausztriába való visszatérésre. Ez volt az első olyan alkalom, amikor Ottó hivatalos útra terelte a visszatérés kérdését. Mindez azt jelzi, hogy az előadás időpontjában számos körülmény befolyásolhatta Habsburg Ottó mondandóját.
Az előadás
A fentiek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy az előadás íve a világpolitikai folyamatok alapvető kérdéseitől a gyermekek nyelvtanulásának fontosságáig igen nagy utat jár be. Bár a kérdések a hallgatóság soraiból csak az előadás után hangzanak el, az azokban megmutatkozó érdeklődés egyértelműen bizonyítja, hogy az előadó kezdettől fogva jól mérte fel az elvárásokat, az előadás közben fel-felcsattanó taps jelzi a magyar egyetemisták lelkesedését.
E hosszúra nyúlt bevezető célja, hogy világossá tegye: érdemes meghallgatni, elolvasni Habsburg Ottó 60 évvel ezelőtti szövegét. Az a tény, hogy nem felolvasott beszédről, hanem szabadon kifejtett, politikai közhelyektől mentes gondolatmenetről van szó, eleve sokkal követhetőbbé teszi a felvételt. Geopolitikai elemzésében kiválóan világítja meg a nagyhatalmak helyzetét. A II. világháborút követő világrend kialakulásának műhelytitkaiba beavatva a hallgatóságot világossá teszi a trianoni szerződés felülvizsgálatával, „az elcsatolt területek” visszaszerzésével kapcsolatos álláspontját. A téma ürügyén – utalva a múlt dinasztikus hibáira – világosan elköteleződik a nemzeti önrendelkezés elve mellett. Utalásaiból világosan kiderül, hogy gyakran ő sem tud szabadulni a gondolattól: Közép-Európa sorsát illetően a nyugati hatalmak soraiban is voltak olyan szereplők, akik a szovjet érdekeket szolgálták. Már-már vizionárius, ahogy a Kína felemelkedésével születő dilemmákat látja; ugyanakkor nem takarékoskodik a vitriolos mondatokkal, amikor a világforradalom esélyeiről és a baloldali értelmiség esendőségéről beszél – különösen ’56 nemzetközi megítélése kapcsán. Az ENSZ apparátusára – ami „ma inkább a szovjetek szekerét tolja” – vonatkoztatva ezt különösen élesen fogalmazza meg: „Nézze, mikor utoljára jártam ebben a rothadt házban az East Riveren, részt vettem ott egy ebéden, és akkor beszéltünk a problémákról. És kérem, mindenki azt mondta, hogy persze ők nem szeretik a kommunizmust, de hát a kommunizmus diadalmaskodni fog, és alkalmazkodni kell már ma is. Ez a mentalitás ott.” A Bang Jensen-ügyben egészen konkrét vádat fogalmaz meg. De megtudhatjuk Habsburg Ottótól, hogy Fidel Castro-t őrültnek és a szovjetek bábjának tartja, valamint utal a Che Guevarával való személyes találkozására is.
Az 56-os magyarok körében nem az olcsó népszerűséget keresi, hisz világossá teszi: a felszabadítás, vagyis a rendszerváltozás után – mondja ezt 1960-ban! – „csak az otthon maradt nemzet tudja eldönteni” majd, hogy minek kell történnie: „a magyar legitimitás otthon van és otthon marad. És nekünk az egyetlen kötelességünk és feladatunk, hogy ezt szolgáljuk, bármi legyen a magyar döntés ezután.” Az egységesülő Európában fontos szerepet szán a közép-európai együttműködésnek, hiszen csak így lehet a kontinens nagy államainak érdekérvényesítését ellensúlyozni. Végül pedig nagyon is gyakorlati tanácsokat ad a fiatal, külföldre szakadt magyaroknak: kapcsolatokat kell építeni, és a gyermekeiket meg kell tanítaniuk magyarul!
Martyn Rady, magyar származású brit történész a közelmúltban megjelent könyvében (The Habsburgs: The Rise and Fall of a World Power, Allan Lane, 2020) Habsburg Ottót egy nehezen lefordítható mondattal így jellemzi: „The best emperor the Habsburgs never had”. Vagyis valami olyasmi: a dinasztia legjobb sosemvolt uralkodója. Amivel a szerző azt sugallja, hogy elemzőkészségét, világpolitikai éleslátását, következetességét és taktikai érzékét tekintve az utolsó trónörökös messze kiemelkedik a Habsburg uralkodók évszázados sorából. Az 1960-as előadást hallgatva aligha kételkedhetünk Rady tömör jellemzésének igazságában.
A Habsburg Ottó Alapítvány nevében hálásan köszönöm Dr. Luka Lászlónak a hangfelvétel megőrzését és átadását, mint ahogy az előadást annak idején szervező Dr. Cserháti Miklósnak is, hogy beavatott a hatvan évvel ezelőtti események részleteibe.
Prőhle Gergely
Az itt olvasható szöveg a hangfelvételen hallható előadás szerkesztett változata.
Az előadás teljes egészében meghallgatható:
