Mindenekelőtt összegyűjtötte a különbségeket és a hasonlatosságokat, majd az Új Európa című folyóiratban megjelentett egy, a témával foglalkozó cikket.[1] Véleménye szerint 1956-ban a forradalom leverésében Moszkva számíthatott Kína támogatására, 1968-ban azonban már nem. Úgy látta, hogy ez is az oka volt annak, hogy Moszkva a magyarországi események után tizenkét évvel már óvatosabbnak, hezitálóbbnak bizonyul. Míg a nyugati világ 1956-ban még biztatta a forradalmárokat, anélkül, hogy szándékában állt volna közbelépni, addig 1968-ban már inkább visszafogottságra int, és szó sincs intervencióról. Habsburg Ottó szerint lényegesek a különbségek, de fontos hasonlóságokra hívja fel a figyelmet, mint például arra a tényre, hogy 1956-ban és 1968-ban a szellemi elit szerepe egyaránt meghatározó volt az események kirobbanásában. Az egykori trónörökös a prágai tavaszt a magyarországi forradalom egyfajta „lassított felvételé”-nek látta. Nixon elnök megválasztása kapcsán írt cikkében olvassuk: „Ami 12 évvel ezelőtt, hogy úgy mondjuk, 24 óra alatt lezajlott – november 4-re gondolunk –, az most egy egész hónapig tartott.”[2] Habsburg Ottó szerint ugyanis, amíg a Kreml 1956-ban a maga szempontjából viszonylag „ügyesen” intézte mind katonai, mind pedig politikai szempontból a magyarországi helyzetet, az 1968-as prágai tavasz kapcsán ez aligha volt elmondható. Az egykori trónörökös szerint különösen a kérdés politikai kezelése volt „kontármunka” a Szovjetunió részéről; egyben rámutatott a moszkvai vezetés nagyfokú megosztottságára, illetve arra, hogy a hatalmon lévő csoport régi beidegződések alapján cselekszik, nem veszi figyelembe az új jelenségeket: az atomfegyverek korszakát és Kína növekvő erejét. Úgy vélte, hogy az 1968-as események ismételten rámutatnak: a marxizmus-leninizmus eszmerendszere egyre kevésbé tud válaszolni a kor kihívásaira.
Ottót a prágai tavasz végérvényesen megerősítette abban a felfogásában, hogy a Szovjetunió uralma és a kommunizmus nem lesz hosszúéletű – így a keleti-blokk fennállása sem. 1968-as könyvében – Politik für das Jahr 2000 (A 2000. év politikája) – arról ír, hogy a kommunizmus gazdasági és társadalmi elképzelései idejétmúltak, hiszen a 19. század felfogásában gyökereznek. Alaposan érvel amellett, hogy a 20. századi események szükségszerűen a kommunizmus népszerűségének a csökkenését eredményezik, és az ezen ideológiára épülő rendszerek bukásához fognak vezetni. Ez a prófécia harmincnégy évvel ezelőtt, a rendszerváltással nyert megerősítést Európában.
Alapítványunk névadója mindig azt tartotta, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus „a halálos sebet” 1956-ban Magyarországon kapta. Szem előtt tartva ezt a történelmi örökséget és a belőle fakadó felelősséget, hatvanhét évvel a forradalom után is büszkén vallhatjuk Habsburg Ottóval: „Nem, a magyar szabadságharc nem volt hiábavaló!”[3]
Fejérdy Gergely
[1] Habsburg Ottó: Történelmi összefüggések. Új Európa, 1968, 10, 5–6.
[2] Habsburg Ottó: Mi várja Nixont? Külpolitikai körkép. Új Európa, 1969, 1, 7–11.
[3] Habsburg Ottó: Forradalom és hatása ma. Pesti Hírlap, 1991. október 22., 1.
