Az utolsó magyar trónörökös meggyőződéses antikommunista volt, s ennek nem csak politikai nyilatkozatokban adott hangot, hanem alapos elemző tanulmányokban is. Ennek egyik tartalmas példája a „The Effects of Communism on the Cultural and Psychological Politics in Eastern Europe” című, 1966-ban, az Intercollegiate Review hasábjain megjelent írás,[1] melyre Ed Feulner, a Heritage Foundation alapítója hívta fel a figyelmünket. Ottó itt hosszan elemzi a kommunista uralom alatt élő egyes országok történelmét és kulturális életét, majd arra a következtetésre jut, hogy a kommunista rendszer végső soron azért fog megbukni, mert az emberi lelket és szellemet tartósan nem lehet megbilincselni. A megfogalmazás ma talán túlzottan idealistának és patetikusnak tűnik, de Feulner elmondása szerint a hidegháború időszakában ezek a gondolatok komoly erőt adtak a fiatal amerikai konzervatív politikusoknak, háttérembereknek, mint amilyen ő is volt.
A kommunista rendszer és a Szovjetunió helyzetével Ottó gyakran foglalkozott a továbbiakban is. 1980. október 25-én New Brunswickban elhangzott előadásának szerkesztett változatát a Münchenben megjelenő magyar nyelvű folyóirat, az Új Európa őszi száma jelentette meg. Ezt az írását azért idézzük kicsit terjedelmesebben, mert az egykori magyar trónörökös elemzése igen pontos – napjaink drámai viszonyai között pedig jórészt újra aktuális.
„A Kreml nagy áttörésének véleményem szerint három alapvető oka van.
Az első az a tény, hogy kerek 60 esztendeje a kommunista vezetés mindig világosan tör egyetlen magasra tűzött cél felé. Ez pedig: a világforradalom. Ezt a célt következetesen követi Lenin napjai óta. Igaz ugyan, hogy az első ideológiai lelkesedés alábbhagyott és számos kommunista láthatja, hogy a programban repedések és hibák mutatkoznak. Ennek ellenére folytatják a menetelést, a célt nem tévesztik szem elől, legfeljebb új jelszavakat kovácsolnak. A cél világossága nagy segítségére van a szubverzív tevékenységnek, éppúgy, mint a kommunisták diplomáciai tevékenységének. Mindig az a hatásosabb fél, amely tudja, hová tart, s mindig az a fél van hátrányban, amelynek a ténykedése kimerül a meglévő helyzet védelmezésében, az ellenséges támadások puszta elhárításában.
Másodszor a kommunista sikerek egyik titka és oka az általuk alkalmazott tökéletes és brutális realizmus. Ez lehetővé teszi, hogy elkerüljék az olyan csapdákat, amelyekbe viszont a legtöbb demokrácia, különösen pedig az Egyesült Államok nemegyszer beleesett. Ez pedig az a kísértés, hogy hatalmi politikát folytassunk – a rendelkezésre álló hatalmi eszközök bevetése nélkül! El kell ismernünk, mert így igaz, hogy a szovjet sikerek egyik legnagyobb titka az a tény: ahol hadműveletre határozták el magukat, ott mindig rendelkezésre bocsátották a szükséges eszközöket, s ezek az eszközök, néhány számítási hibától eltekintve, mindig a legalkalmasabbak és a célnak legmegfelelőbbek voltak. Az uralmon lévő kommunista oligarchia sohasem szánja el magát az ugrásra, mielőtt nem győződik meg a százszázalékos sikerről. Ha pedig egyszer megindul a cél felé, ezt aggályoskodás és fenntartás nélkül teszi, ha egyszer nekivágott, nem fékezi semmiféle reservatio mentalis. A marxista totalitarizmusnak a világuralomhoz vezető útján nincsenek olyan állomások, mint a kubai Disznó-öböl amerikai kudarca. Másfelől a kommunista vezetők azt is tudják, hogy ki kell várni a cselekvés napját, várni kell az alkalmas pillanatra.
Harmadszor a kommunista sikerek titka, a velünk szemben előnyös helyzetük magyarázata: az erkölcsiség teljes mellőzése. A civilizált emberek szemében vannak olyan eszközök, amelyeket egyszerűen nem vehetnek igénybe. Ők, a túloldal, nem ismer ilyen erkölcsi gátlásokat. Lenin újra és újra nyíltan megmondotta, hogy a cél érdekében minden eszköz jó és jogos. Mi viszont – helyesen – változatlanul hisszük és valljuk, hogy a legnemesebb cél sem szentesíti bűnös eszközök használatát. Emiatt, legalábbis rövid távon, határozottan hátrányban vagyunk az agresszív ellenséggel folytatott küzdelmünkben.
Ez a felsorolt három ok és körülmény biztosítja a kommunisták sikereit.”[2]
Ottó a rendszerváltás időszakában is megőrizte alapvető gyanakvását a mégoly barátságosnak tűnő reformkommunista mozgalmakkal szemben is:
„Évtizedek óta érvényesült nálunk az az előszeretettel táplált illúzió, hogy meg lehet valósítani a gulyáskommunizmust, vagy az emberarcú szocializmust. Ez a politikai ’fata morgana’, bár ismételten lehetetlennek bizonyult, úgy látszik nem írtható ki egyes emberek felfogásából. (…) Az önkényuralmakat nem lehet tartósan liberalizálni, csak akkor válnak elviselhetővé, ha eltűnnek a porondról, és helyükre más rendszer lép.”[3]
Végül felidézünk egy beszélgetést, melyet a Süddeutsche Zeitung munkatársa folytatott Habsburg Ottóval 2005 őszén, és amely „Putyin egy jéghideg technokrata” címmel jelent meg.[4] Ottó ebben elmondja, hogy számára az Európai Unió 2004-es bővítése életének egyik legboldogabb pillanata volt. Ugyanakkor hozzáteszi: „aki több háborút megélt, az tudja, hogy csak akkor van gazdasági fejlődés, ha biztonság van. A biztonság tehát a legfontosabb. És ha Európa térképére nézünk, akkor megállapíthatjuk, hogy van néhány szomszéd, akinek nem örülhetünk”.
A riporter persze rákérdez, hogy mégis milyen szomszédokra gondol.
„Mindenekelőtt az oroszokra” – feleli Ottó –
„Oroszország ugyanis mindig terjeszkedett”.
Ezek után hosszan beszél arról, hogy az orosz elnök veszélyt jelent Európára, mivel az állambiztonság egykori munkatársaként olyan eszközöket vet be, amelyek az előző rendszerből ismertek. Beszámol egy 1990-es tapasztalatáról, amikor is egy drezdai, vagyis Putyin akkori KGB-s szolgálati helyén tartott rendszerváltó rendezvényen lépett föl, s ennek kapcsán közvetlen tapasztalatokat szerzett a későbbi orosz elnök akkori aktivitásáról.
A kommunista rendszer hosszú árnyékát nem lehet nem észrevenni. S miközben kegyelettel emlékezünk az áldozatokra, mindenképp gondolnunk kell a demokratikus világ felelősségére, abban, hogy emlékeztessen a rendszerváltást megelőző évtizedek rémségeire, abszurditásaira. Erről beszél Ottó az interjú további részében, és gyakran szól erről Ed Feulner is, aki tavaly óta az Egyesült Államokban működő Victims of Communism Memorial Foundation, vagyis a Kommunizmus Áldozatai Emlékalapítvány elnöke, és akit hamarosan újra Budapesten üdvözölhetünk.
Prőhle Gergely
[1] Otto von Habsburg: The Effects of Communism on the Cultural and Psychological Politics in Eastern Europe. Intercollegiate Review, 3. (1966) 1., p. 1–13.
[2] Habsburg Ottó: A totalitárius kihívás. Új Európa, 19. (1980) 6., p. 8.
[3] Habsburg Ottó: Az önkényuralmak. Kanadai Magyarság, 1989. szeptember 16., p. 3.
[4] Putin ist ein eiskalter Technokrat. Interview mit Otto von Habsburg. Süddeutsche Zeitung, 5 November 2005.
