Ez a fajta dokumentumküldés nem volt egyedi eset, mivel a császár- és királyhű személyek közül többen küldtek visszaemlékezéseket, értesítéseket, beszámolókat, feljegyzéseket, észrevételeket, kiegészítéseket Habsburg Ottónak, amelyekről úgy gondolták, hogy szüksége lehet a trónörökösnek, illetve kedvére való egy-egy ajándék vagy meglepetés. Ezek többsége rajz és fénykép volt, amely valamilyen módon kötődött a trónörököshöz, néhány esetben azonban tartalmában rendkívül fontos dokumentum is érkezett Habsburg Ottó napi postájával. Ilyen volt Viktoria von Mensdorff grófnő[1] IV. Károly utolsó napjairól írt beszámoló levele is, amit 1992. november 9-én Hans Hoyos gróf[2] küldött Habsburg Ottónak. Az alsó-ausztriai arisztokrata a levélhez mellékelt kísérőlevelében jelezte, hogy a dokumentumot unokatestvére, Beatrix Berg, született Silva Tauroca grófnő[3] – Viktoria von Mensdorff grófnő unokahúga – személyesen adta át neki elolvasásra. A levélben leírtak annyira megrázták Hoyos grófot, hogy „a megható írást fénymásolatban és legépelve” is elküldte Habsburg Ottónak, mert úgy gondolta, hogy az a „Császári Fenség”-et illeti. A levél a Habsburg Ottó Alapítvány gyűjteményébe tartozik,[4] amit IV. Károly király halálának 100. évfordulóján olvasóinkkal is megismertetünk. Habsburg Ottó válaszlevelében utalt arra, hogy ismeri a levél tartalmát, de nem látta korábban.
Feltehetjük a kérdést: miért fontos ez a dokumentum számunkra azon kívül, hogy kordokumentum? A levelet két körülmény teszi érdekessé. Az egyik, hogy részletes adatokat közöl a száműzetésben élő IV. Károly császár és király utolsó napjairól, majd haláláról; a másik, hogy Viktoria von Mensdorff-Pouilly grófnő saját érzéseit is megfogalmazza édesanyjához[5] írott levelében.
Ismeretes, hogy IV. Károly életének utolsó időszakáról, viszontagságos életéről már sokan sokféleképpen írtak, más-más megvilágításban és szemszögből. A kortárs visszaemlékezések jelentőségét elsősorban az adja, hogy azok „személyes híradásként” közvetlen érzéseket, érzelmeket, tényeket és hangulatot tükröznek. Viktoria grófnő, aki a királyi család mellett teljesített szolgálatot, naplót vezetett, feljegyzéseket készített, megörökítve a reményvesztett napok, hetek eseményeit.[6] Ezeket – és mások – feljegyzéseit a család mellett élő személy(ek) az uralkodói udvar gyakorlata és a kor szokása szerint naplóban foglalták össze.[7] Viktoria von Mensdorff ugyanakkor fontosnak érezte, hogy édesanyját is tájékoztassa az elmúlt időszak eseményeiről. Az itt közölt levél azonban tényszerűsége mellett arról a mély lelki fájdalomról és veszteségről is árulkodik, amit a fiatal hölgy átélt, amikor óráról órára látta a hajdani uralkodó betegségének elhatalmasodását, majd halálát. Zita királyné mellett ő volt a másik betegápoló, ezért sokkal mélyebben érintette az uralkodó betegsége, mintha csak hallomásból értesült volna arról.
Az ötoldalas, német nyelvű, kézírással írt levél 1922. április 9-én, nyolc nappal Károly király halála után készült. Feltételezhetően az emlékek ekkorra már leülepedtek a levélíróban, aki világosan látta a helyzet súlyosságát. Az 1922. március 24. és április 1. között eltelt napokról pontos és szűkszavú képet kapunk, néha persze összecsúsznak bizonyos idősíkok, főként a március 26–27-ei napokon, amikor ugrásszerűen romlott a király állapota.
A levél példázza azt a kapcsolatot is, ami az uralkodócsalád közvetlen személyzete és az uralkodóhoz való viszonyában tapasztalható.
Viktoria von Mensdorff-Pouilly grófnő Erzsébet és Sarolta főhercegnőkkel sétál (1925 körül)
A dokumentum egy olyan fiatal hölgy lelkivilágát tükrözi vissza, aki egy kéthetes rendkívül megfeszített munka után elveszítette az ápoltját, azt, aki egyben császára és királya is volt. Éppen ezért a megfogalmazások néha túlzónak hatnak, amit olvasáskor mindenképpen tekintetbe kell venni. A levél gondolatmenete időnként meg-megbicsaklik, vannak közbevetett félmondatok, és nem egyértelmű a napok kronológiája sem. A fenti pontatlanságokat jelezzük, az előforduló neveket jegyzetben oldottuk fel.
Károlyi József gróf[8] visszaemlékezésében[9] leírja, hogy mikor érkezett Madeirára, Funchalba (1922. március 20.); milyen körülmények között lakott a száműzött királyi család; milyen volt az időjárás akkor a szigeten. IV. Károly megbetegedése[10] a legrosszabb klimatikus viszonyok között következett be, amikor alig sütött a nap, ködös volt az idő. Ráadásul az a villa, amelyben a család élt, nem közvetlenül a szeles tengerparton állt, hanem Funchal városától távol, több száz méterrel a tengerszint felett, így az oda feljutás szintén megterhelő volt egy idegen számára. Nem véletlen, hogy a gyerekek többsége is megbetegedett, megfázott, és Károly ápolása mellett az ő ellátásuk is részben Viktoria von Mensdorff-Poully-ra és Marie-Therese Korff Schmising-Kerssenbrock[11] grófnőre, a gyermekek nevelőnőjére hárult.
A levél csak sugallja, hogy Károlyi József gróf és a király papja, a trónörökös Ottó nevelője, Zsámboki Pál[12] folyamatosan ott volt a háttérben, és ha kellett, segítettek, de idejük nagy részében a gyermekekkel foglalkoztak. Ugyancsak háttérszemélyként jelenik meg a levélben IV. Károly nagyapjának harmadik felesége, a dédnagymama, Mária Terézia főhercegné (Bragança),[13] aki a világháború alatt gyakorlott ápolónőként bizonyította rátermettségét, és ha kellett, segített a király ápolásában. (Például szó nélkül átadta saját szobáját, amikor erre szükség volt.)
 |
Bragança Mária Terézia főhercegné (1905 körül)[14]
Károly és Zita királyné a félemeleten, két kis manzárdszobában lakott, amely rossz megközelíthetősége miatt nem volt alkalmas az ápolásra. A levélben is említett leköltözés a földszintre, a főhercegné szobájába megkönnyítette és segítette az ápolást.
Néhány szóval szükséges utalni IV. Károly betegségének kezdetére: március 9-én lement a városba Adelheid[15] lányával, hogy ajándékot vegyenek másnapra, Károly Lajos[16] negyedik születésnapjára. Viktoria Mensdorff utánaszaladt egy kabáttal, amit az uralkodó visszautasított. Az elkövetkező napokban nem vette komolyan a betegségét, de március 14-én már annyira köhögött, hogy ágyba fektették, s ettől kezdve folyamatosan feküdt.
Károlyi József megérkezésének napján, 20-án, majd 23-án beszélt hosszabban IV. Károllyal, miközben felment hozzá, hogy előkészítse és segítse a leköltözést a földszinti nagy szobába. Károlyi gróf a költözködés idejét március 23-án délelőttre teszi, a levélíró pedig március 24-ét jelöli meg. Ezen időponttól Viktoria és Zita királyné négyóránként váltották egymást Károly betegágya mellett.
A grófnő levelében részletesen beszámol IV. Károly állapotáról, arról, hogy mikor kapott injekciót, mikor volt lázas, mikor aludt vagy ébredt fel, milyen volt az éjszakája és nappala, mikor volt jobban, vagy mikor rosszabbodott az állapota, mikor és milyen kezelésben részesítették, hogy mikor imádkozott. A hangsúly mindig az uralkodón van, saját magáról, s arról, hogy mit csinált a király közelében, keveset ír, mindössze annyit, hogy mikor vette át egyedül Károly ápolását, hogyan rendezték be a király betegszobáját, mikor rázta fel és igazította meg ágyneműjét; ha az uralkodó imádkozni akart, segítette összekulcsolni a kezét, s ő volt az, aki megmosta a testét. Említést tesz arról is, hogy Károly március 30-án, csütörtökön cseh nyelven beszélt vele.[17]
Ottót kétszer hívták édesapja betegágyához. Először hétfőn, azaz március 27-én este, amikor Károly felvette az utolsó kenetet. Viktoria levelében mindössze annyit ír a látogatásról, hogy „A legidősebb [Ottó] is ott volt”, a főherceg jelenlétét nem részletezi. A második találkozásra április 1-jén került sor, ekkor is egy mondatban szól Ottóról, aki már csak édesapja haláltusájának lehetett szemtanúja.[18]
A levél befejező része különösen megindító, hiszen képet ad Zita emberi nagyságáról és tartásáról, valamint példaként állítja a nyolc gyermekével özvegyen maradt királynét az utókor elé.
A Viktoria Mensdorff-Poully grófnő által édesanyjához írt megrendítő levélben foglaltak nemcsak az ő számára jelentettek életre szóló emléket, de számunkra is értékes adalékkal szolgálnak, hiszen kiegészítik és árnyalják IV. Károly császár és király életének utolsó napjairól szóló ismereteinket.
Kocsis Piroska
Ólmosi Zoltán
Források
Hans_Hoyos_VvM_leveléről_HO_01
Horn, 1992. november 9.
Császári Fenség!
Tegnap véletlenül kaptam egy funchali tudósítást 1922-ből, Viktoria Mensdorff-Pouilly grófnőtől – édesanyja, Anna kezeibe. Unokatestvérem, Beatrix Berg, született Silva-Tarouca, a levélíró unokahúga adta elolvasásra a kezembe.
Ez a személyes híradás őfelsége Károly császár utolsó napjairól úgy megrázott, hogy arra a gondolatra jutottam, hogy a megható írást fénymásolatban és legépelve átnyújtom Ő Császári Fenségének.
A legnagyobb tisztelet kifejezésével maradok
Ő Császári Fenségnek
áhítatosan odaadó híve
Hans Hoyos
***
Habsburg Ottó válasza Hans Hoyos grófnak
HO_Válasz Hans Hoyosnak 01
Pöcking, 1992. november 20.
Kedves Hoyos gróf,
Fogadja legszívélyesebb köszönetemet leveléért és a másolatokért. Különösen kedves Öntől, hogy arra gondolt, hogy ezeket eljuttassa hozzám. Tudtam ennek az írásnak a létezéséről és ezért nagyra értékelem, hogy eljuttatta hozzám.
A legjobbakat kívánva és remélve, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást.
A legszívélyesebb üdvözlettel
Otto von Habsburg
***
Viktoria von Mensdorff grófnő levele édesanyjának[19]
VvM_egyben
Funchal, 1922. IV. 9.
Kedves Anyám!
Az elmúlt nehéz napok után szeretnék pontos tudósítást küldeni, mert nyilván sok mindent gondoltok arról, mi mindenen mentünk keresztül. Március 24-én levittük az Urat egy világos, napos szobába, a nap azonban három héten keresztül egy pillanatra sem sütött ki, a helyiség viszont legalább nagy és tágas volt. – A főhercegnő és én mindent a legszebben rendeztünk be, és reméltük, hogy minden jóra fordul. Itt lent sokszor kellett felráznom, megigazítanom az ágyneműt, mindig akadt valami tennivaló. Így jött el a vasárnap, amikor teljesen átvettem az ápolást és minden kisebb beavatkozást egyedül csináltam.
Március 27-én, vasárnap[20] az Úr nagyon szenvedett, s bár még nem látszott semmilyen konkrét veszély, este fél 10-kor lepihent. Teljesen magánál volt, csak az állandó láztól fáradt és bágyadt. A legidősebb [Ottó] is ott volt.[21]
Vasárnap kapott az Úr egy injekciót; a láz nagyon magas volt, délben 40,3 fok, az éjszaka azonban nyugodtan telt el. Éjszaka kettőig őriztem, aztán lefeküdtem a felséges asszony ágyára, és aludtam két órát, ezalatt ő vette át a felügyeletet. Négy órakor ismét váltottuk egymást.
A kedd [március 28] sokkal jobban telt el és minden olyan boldognak tűnt, a láz egész nap 39,1 alatt maradt. Az Úr egész nap sokat és jól aludt, de zavarosan kezdett el beszélni, ami azonban a bágyadtság miatt lehetett. Reggel érdeklődött a gyerekekről, továbbá, hogy tudok-e jó híreket mondani otthonról, végül Károlyi grófról, akivel még nem tudott beszélni.[22]
A második [szerdára virradó, március 29.] éjszaka a láz ugyanolyan magas maradt, de a pulzus normális és erős volt. Az általános megnyugvás érdekében az orvosok[23] a ház közelében maradtak, hogy könnyen hívhatók legyenek. Hajnali három körül a pulzus gyengült és kisebb szívritmuszavar[24] következett be. Azonnal hívattam az orvosokat, akik injekciót adtak neki, amire szörnyű halálfélelem lépett fel a szegény Úrnál. Egy időre magához tért és kedves szavakat mondott. Egész nap rosszul volt és levertnek érezte magát. Magához vette az áldozás szentségét és égi nyugalom szállta meg őfelségét.[25] Mint egy szent feküdt ott, barátságos mosollyal tekintve a császárné Őfelségére és a dédnagymamára.[26]
A következő éjszaka [30-án] az Urat lázálmok gyötörték, az orvosok izzasztót adtak neki. Hajnali négykor jött a második szívelégtelenség, az orvosok ismét injekciókat adtak neki, napközben még háromszor lépett fel szívelégtelenség nála, és a nap folyamán kapott egy sóoldat-infúziót is. Az étkezés némi tej és sok gyógyszer volt.
Amikor reggel megmostam, azt mondta: „Ugye jó, hogy Jézus legszentebb szívéhez ilyen nagy a bizalom, különben mindezt nem lehetne elviselni.” Ezt olyan szeretettel és jámboran mondta, hogy könnyek szöktek a szemembe és mentegetőzve a spanyolfal mögött lévő Jézus Szent Szíve képért mentem, hogy odaadjam neki. Sokat és kedvesen imádkozott, s hogy megnyugodjon, le kellett róla beszélnünk. Éjszaka is imádkozott, és állhatatosan szegezte rá tekintetét a nagy keresztre, amit a falra akasztottunk. Gyakran imádkozott egész lelkével az egyház újraegyesítéséért, mert a sok elveszett lélek nagy gondot okozott számára. Egész nap és az utolsó éjszaka folyamán is csehül beszélt velem. Az éjszaka nyugodtabban telt el és a légzése egyenletesebb volt. A pulzus egyenletes maradt, én is megnyugodtam, a felséges asszony pedig jól és mélyen aludt mellette.
Amikor az orvosok másnap reggel [31-én] jöttek, a tüdőcsúcsokat teljesen szabadnak hallották, de a gyulladás kiterjedése nőtt. És bekövetkezett a szerencsétlen nap. Az úr sokat aludt, csak néha ébredt fel, felnézett az ő szívecskéjére,[27] boldogan és megelégedetten mosolygott, majd ismét elaludt. Mindent megértett, amit mondtak neki, de csak időnként tudta érthetően kifejezni magát, sok mindent úgy kellett kitalálni. Ha megértettük, boldog volt, ha nem, szomorúan rázta a fejét. Napközben azt mondta, ki kell magam pihenni, erőt gyűjteni az éjszakára, és amikor jött a dédnagymama, egy jó fotelt gondolt számára [!].
Este 38,9 volt a testhője, ami a legalacsonyabb volt az utolsó héten. Az Úrnő megnyugodva és jól aludt el – én pedig ültem a fotelemben és nem vettem le szememet az Úrról. Éjszaka két órakor injekciót kellett adnom neki. Az Úr ismét imádkozni akart, segítettem a kezeit összekulcsolni. Egy idő után azt mondtam neki: „Fenség, ki kell magát pihennie és aludnia, holnap fogunk imádkozni.” Erre azt válaszolta: „Nekem olyan sokat kell imádkoznom.”
Reggel [szombat, április 1.] ismét szívelégtelenség lépett fel nála. Az orvosok jöttek, már nem reménykedtek, egyikük azt mormogta nekem: „Csak alig több mint két órát fog tartani.” Éppen 8 óra volt. Azt hittem, hogy a kétségbeeséstől megáll a szívem. Nem sokkal később jött Szamboky páter[28] az oltári szentséggel és elhelyezte a szobában. Mindenki imádkozott, a szegény jó úr zihálva feküdt az ágyon. Néha feltámasztva, máskor vízszintesen helyeztette el magát, és azt mondta: „Nagyon szeretem a gyermekeimet – Herzi, mit csináljunk a legkisebbel[29] – megyek haza, szeretnék hazamenni veled – olyan fáradt vagyok.” Amikor meg akartam igazítani a testét, azt mondta: „Herzi, te tarts engem”, és ő [a királyné] odaült az ágy szélére, és egészen 12 óra utánig tartotta a nehéz testet. Olyan megindító volt, ahogyan az izgalomtól kivörösödve, frissen és fiatalon ölelte haldokló urát a karjaiban – ezt soha nem fogom elfelejteni. Őfelsége sokat beszélt feleségével, többek között ilyeneket mondott: „Sokat szenvedek – olyan sokat kell szenvednem, amíg népeim ismét egyesülnek.” Mindig gyengébb és gyengébb lett, a pulzus megemelkedett 140 és 160 közé, a láza 39,7-re szökött. Mindnyájan imádkoztak a kápolnában és reménykedtek a csodában; senki sem tudta elhinni, [hogy ez megtörténhet]. Folyamatosan elláttuk oxigénnel, hogy a légzése könnyebbé váljon, de itt csak négy palack volt, kettőt mindig lent a városban kellett megtölteni, s felhozni a házba.[30] Ekkor azonban éppen kifogyott az oxigén, és sajnos az utolsó perceket nem tudtuk megkönnyíteni.
11 és fél 12 között az Úr rövid időre magához tért, magához vette az utolsó kenetet olyan szeretettel és nyugalommal, miközben a legnagyobb odaadással tekintett a Mindenhatóra.[31] Végül azt mondta: „Nem bírom tovább, olyan fáradt vagyok.” Így futottak a percek tova; a többiekkel együtt vártam a csodára, vagy arra, hogy eljöjjön számára a megváltás, mert rettenetesen szenvedett. Megállás nélkül imádkozott: „Jézus szeretlek” és így tovább, – „Uram legyen meg a Te akaratod” és még sok mást is. 12 óra körül így szólt „Ottó” és én futottam, hogy hozzam a kicsit, aki Therese K[erssenbrock-kal] jött. Amíg az utolsó lehelet el nem hagyta az ajkát, a kicsi ott térdelt az édesanyja mellett. 12 óra 23 perc volt. Nyugalommal hunyt el felesége karjai között.
Az Úrnő olyan csodálatra méltó, – könnyei végigfolytak az arcán, folyamatosan imádkozott nyugodtan és hangosan férjurával. Amikor minden bevégeztetett, és a szívverését már régóta nem éreztem, a császárné letérdelt, megfogta az Úr kezét és összekulcsolta. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy az utolsó lélegzetvételnél a szegény elhagyott Úrnő rám vetette pillantását, majd megkérdezte: „Egyáltalán nem lehet már segíteni?” Csak a fejemet tudtam rázni, szólni nem, olyan szörnyűséges volt mindez számomra. Rettenetesen fájt ez neki, nyugalma mégis példaként szolgált mindannyiunk számára.
Egyet biztosan tudok, hogy egy szenttel több lett az égben. Túl jó volt erre a világra, az Úristen maga mellett akarta látni és az Úrnőnek itt kell a keserű poharat kiinnia. A fájdalomtól meghajolva, mint egy félénk őzike félelemmel az egyedülléttől nézett körbe.
Az uram mellére helyezett kereszt az én keresztem is. Elgondolhatjátok, milyen drága emlék ez nekem. – A mi kis felségünk[32] náthával ágyban fekszik, de már láztalan.
Isten hírével – A Ti boldog és mégis mélységesen szomorú
Viktoriátok
mert az úr minden lépésnél hiányzik, és a mi napsugarunk örökre elveszett.
[1] Dietrichstein-Mensdorff-Pouilly, Viktoria grófnő (Pardubitz/Pardubice, 1897. szeptember 15. – Prága, 1960. december 9.), Zita királyné udvarhölgye. Gróf Apponyi Albert feleségének, Dietrichstein-Mensdorff-Pouilly Klotild (1867–1942) grófnő egyik unokafivérének, Emmanuelnek (1866–1948) a leánya. A 11 gyerek közül Viktoria a negyedik volt. Károlyi József gróf szerint az uralkodó nagyon kedvelte a grófnőt. Viktoria a király Svájcból történt távozásakor csatlakozott az uralkodó családjához. A grófnő életéről kevés adattal rendelkezünk. A család spanyolországi tartózkodása alatt megbízták az udvartartással kapcsolatos „minden anyagi ügy” igazgatásával. A későbbiekben is tartotta a kapcsolatot a Károlyi családdal, 1926-ban például Károlyi József feleségével, Wenckheim Margit grófnővel Pápára látogattak. A családfát lásd: https://www-angelfire-com.translate.goog/realm/gotha/gotha/mensdorff.html?_x_tr_sl=en&_x_tr_tl=hu&_x_tr_hl=hu&_x_tr_pto=sc (A letöltés időpontja: 2022. 03. 28.)
[2] Hoyos-Sprinzenstein, Hans gróf (1923–2010), osztrák nagybirtokos, mezőgazdasági szakember, több kastély tulajdonosa. 1978-tól az Aranygyapjas Rend tagja. 1993-ban Horn város (Alsó-Ausztria) díszpolgára. A család közeli kapcsolatot ápolt a Habsburgokkal. Egyik tagja, Josef Hoyos-Sprinzenstein törte be a halott trónörökös, Rudolf főherceg szobájának ajtaját Mayerlingben, és vitte meg a tragédia hírét a császári udvarba.
[3] Silva-Tarouca, Maria Beatrix grófnő (1930–?) Egbert Silva-Tarouca gróf és Eleanore Hoyos grófnő lánya. 1956. szeptember 13-án feleségül ment Fritz Berghez (1930-?). Öt gyermekük született.
[4] Az irat jelzete: HOAL I-1-a-Hoyos, Hans (1992. november 9.)
[5] Viktoria édesanyja Westphalen-Fürstenberg, Anna grófnő (1869–1948) volt.
[6] Lásd ehhez: Kaiser Karl I. Persönliche Aufzeichnungen, Zeugnisse und Dokumente. Hrsg. von Erich Feigl. Wien–München, Amalthea, 1987, 467. A kötet szerzője a király betegségének ismertetésénél Viktoria von Mensdorff feljegyzéseit is felhasználta.
[7] A család életét – a gyerekek napi programját, betegségeit stb. – feldolgozó Napló több kézírásos kötete a közelmúltban került az Alapítvány birtokába.
[8] Károlyi József, gróf (1894–1934), nagybirtokos, legitimista politikus, Székesfehérvár város és Fejér vármegye főispánja. Állásáról 1921. október 22-én lemondott, IV. Károly király őrizetbevétele miatt. 1922. márciusban utazott a királyi családhoz, ott volt IV. Károly király halálos ágyánál. A király halála után hosszú időn keresztül – kisebb megszakításokkal 1925-ig – a királyi család környezetében maradt. Császár- és királyhűségéért Habsburg Ottó 1932-ben az Aranygyapjas Rend lovagjává ütötte.
[9] Károlyi József: Madeirai emlékek. Károlyi József gróf, a politikus. Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár–Károlyi József Alapítvány, 1996, 26–32.
[10] A király már 1919. januárban Eckartsauban, 1921. januárban pedig Svájcban súlyos influenzán esett át, ami szervezetét erősen meggyengítette. Ehhez járult még a száműzetés súlyos depressziója.
[11] Korff Schmising-Kerssenbrock, Marie-Therese. grófnő (1888–1973), nevelőnő. 1917. február 1-jén (Károlyi gróf szerint már 1916-ban) lépett a család szolgálatába és a császári család gyermekeinek nevelését bízták rá.
[12] Zsámboki Pál (1893–1952), érseki helytartói titkár, pápai kamarás. 1916-ban szentelték pappá, majd hitoktató Komáromban és Budapesten. 1919-ben, a Tanácsköztársaság alatt letartóztatták. 1920-tól IV. Károly magyar király udvari papja, egyben a trónörökös, Habsburg Ottó nevelője. A királyi családot elkísérte a száműzetésbe. IV. Károly halála után visszatért Magyarországra, 1927-től káplán és gimnáziumi hittanár, 1935-től csillaghegyi plébános. 1937-ben betegállományba került, majd 1938-ban Amerikában, New-Yorkban telepedett le és ott is hunyt el.
[13] A portugál Bragança-házból származó Mária Terézia főhercegné (1855–1944), IV. Károly nagyapjának, Károly Lajos főhercegnek a harmadik felesége, IV. Károly király mostoha nagyanyja. Az első világháborúban ápolónővérként sebesülteket ápolt, nélkülözőkről gondoskodott. Március elején a Svájcban megoperált Robert főherceggel együtt utazott Madeirára és segítette a családot.
[14] https://hu.wikipedia.org/wiki/Mária_Terézia_portugál_infánsnő_(1855–1944) (A letöltés időpontja: 2022. 04. 18.)
[15] Habsburg–Lotharingiai Adelheid (1914–1971), osztrák főhercegnő, IV. Károly legidősebb lánya.
[16] Habsburg–Lotharingiai Károly Lajos (1918–2007), osztrák főherceg, IV. Károly ötödik gyermeke.
[17] Viktoria Mensdorff a család csehországi ágához tartozott, így ő is beszélt csehül. – Károlyi József szerint a király, ha az állandó magas láz miatt önkívületi állapotba került, akkor „magyarul beszélt, gyorsan, izgatottan”.
[18] Ezekről az órákról a Stephan Baier, Eva Demmerle szerzőpáros könyvében is olvashatunk (Habsburg Ottó élete. Budapest, Európa, 2005, 61.)
[19] A levél dátuma fölé ismeretlen személy az alábbi szöveget írta: „Brief der Gräfin Viktoria v. Mensdorff an Ihre Mutter.”
[20] Március 26-a vasárnapra esett.
[21] Ottót állapota romlásakor, hétfőn, 27-én este hívta magához az uralkodó. Lásd erről Feigl, 471.
[22] Az utolsó kenetet – állapota rosszabbodása miatt – valójában hétfő este, 27-én kapta meg. Ekkor gyónt és áldozott is.
[23] A helyi orvosok – Leite Monteiro, Nuno Porto és Carlos José Machado dos Santos – március 21-én kezdték a kezelést.
[24] Az eredeti német nyelvű szövegben szereplő „Herzschwäche”, azaz szívgyengeség ebben a korszakban még használt kifejezés volt.
[25] Valójában 27-én, s Ottót is ekkor hívatta magához.
[26] Mária Terézia főhercegnéről, IV. Károly mostohanagyanyjáról van szó.
[27] „Herzi”, feleségét, Zita királynét szólította így.
[28] Zsámboki Pálról van szó.
[29] Zita királyné a nyolcadik gyermekkel, Elisabethtel volt várandós, aki már a király halála után, május 31-én született.
[30] Gyalogosan ez akár háromórás út is lehetett, és a folyamatos használat mellett a „ballon” mindössze hét percre volt elegendő.
[31] Értsd: a falon lógó feszületre.
[32] Utalás a gyermek Habsburg Ottóra.
