A történészek a mai napig kutatják és vitatják, hogy 1956-ban a forradalom nehéz pillanataiban ki állt mellettünk barátként, és ki csak tessék-lássék módon a nemzetközi színtéren.
Engem a forradalom 45. évfordulója Rómában, a 60. pedig Madridban ért nagykövetként. Az ottani magyar diaszpóra – az olaszoknál nagyobb, a spanyoloknál kisebb része – vagy maga is ’56-os menekült, vagy leszármazott volt, vagy legalább is jól ismerte az egykori történéseket. A hajdani eseményeket korábban nem vetették papírra, így fennállt a veszély, hogy az idő előrehaladtával és a szemtanúk fogytával nem fogjuk megismerni a világ különböző szegleteire sodort honfitársaink személyes sorsát. Rómában egy történész PhD-hallgató látott munkához,[1] tizenöt évvel később pedig Madridban az 1956-os Emlékbizottság támogatásával pályázatot írtam ki, hogy feltérképezzük azoknak a menekülteknek a sorsát, akik Spanyolországban kezdtek új életet, illetve felelevenítsük, hogy a fogadó ország miként viszonyult hozzájuk, illetve magához a forradalomhoz.
Castellana 49. A magyar királyi követség épülete.
|
A pályázat eredménye a Gyuricza Kata Sára – Dr. Gyuricza Péter: Sorsfordító forradalom Magyarország, 1956 című, spanyol-magyar kétnyelvű könyv, mely hiánypótló módon dolgozta fel nemcsak az írásos forrásokat, hanem a személyes emlékezéseket, az oral history-t is. A szerzők munkájuk során részletesen bemutatják, hogy az 1956-os forradalom, Spanyolország és Habsburg Ottó neve szorosan összefonódik.
A Habsburgok spanyol kapcsolatai évszázadosak, és fennmaradtak azután is, amikor az örökösödési háborúk (1701–1714) után a trónt elvesztették. Maga Habsburg Ottó is otthonosan mozgott az országban, hiszen 1922-ben kilenc éves volt, mikor friss özvegy édesanyja, Zita királyné és az egész királyi család hét évre a baszkföldi Lequeitióba költözött. Tanulmányait követően, a II. világháború után Habsburg Ottó ismét visszatért Spanyolországba, ahol széleskörű külpolitikai tapasztalatait Franco gyakran igénybe vette. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett José Luis Orella történész kutatásából tudjuk, hogy Habsburg Ottó „szigorúan bizalmas” jelentéseket írt Francónak és külügyminiszterének.[2] Ottó az 1952-ben a spanyolországi Santanderben létrehívott CEDI (Európai Dokumentációs és Információs Központ) alapító vezetője és elnöke volt.[3]
Anderle Ádám kutatása nyomán került felszínre, hogy Spanyolország volt az egyetlen állam, amely katonai segítséget is felajánlott Magyarországnak 1956-ban.[4] A pesti srácok hősiessége elismerésén túl az ’56-szimpátiának volt gyakorlati magyarázata is: a magyar antikommunista felkelés ideológiai szempontból jól jött Franco tábornoknak, hisz az egész világ számára fehéren-feketén bizonyította a szovjeturalom természetét, azt, aminek kibontakozását ő akadályozta meg az Ibériai-félszigeten. A „Generalísimo”, az 1936–39-es véres, mindkét oldalon rengeteg áldozatot követelő polgárháború győztese az ötvenes évekre megszilárdította a hatalmát, s törekedett visszakerülni a nemzetközi vérkeringésbe. Az országgal szemben bojkott azáltal kezdett oldódni, hogy sikerült helyreállítania a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Ezt követte 1955-ben az ország felvétele az ENSZ-be.
Madridban 1944-ig működött hivatalosan a magyar királyi követség, de a történelmi helyzet miatt akkor már nem küldtek új diplomatát Budapestről. A Castellana sugárúton lévő követségi épületre lakat került. A kommunista Magyarország és az általa fasisztának tartott Spanyolország között 1944-től 1969-ig nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat. Hivatalos nem volt, de egyfajta magyar képviselet mégiscsak működött Spanyolországban, Marosy Ferenc diplomatának köszönhetően. Ki volt ő? A két világháború között a Külügyminisztérium sajtóosztályán, majd a madridi, londoni, kairói, zágrábi, végül a helsinki magyar követségen teljesített szolgálatot. Nem akart a kommunista Magyarország szolgálatába lépni, így 1946-ban Spanyolországba ment. Mint írta, „a jaltai Európában ez volt az egyetlen valóban semleges ország.”[5] Madridban aztán önmagát követnek kinevezve tevékenykedett, és szervezte az ottani magyar közösséget.[6]
Marosy Ferenc 1956 őszén adományt vesz át egy iskolában |
1949 januárjában ő fogadta a Spanyolországba érkező Habsburg Ottót a repülőtéren. Életük azon a napon örökre összekapcsolódott. Marosy fogadást adott a főherceg tiszteletére. Az este folyamán Habsburg Ottó félrehívta Marosyt, és azt mondta: másnap fogadja őt Franco, adjon tanácsot, mit kérjen a magyarok érdekében. Marosy reggelre megírta a jegyzéket, melyben Habsburg Ottó három kérdésben kérte Franco támogatását: 1. nyissák meg a madridi királyi követség épületét; 2. a lengyel emigrációhoz hasonlóan legyen magyar nyelvű adás a madridi rádióban; 3. kérte az emigráns magyarok beutazásának megkönnyítését. Másnap Franco a jegyzéket elolvasta, majd ráírta: rendben. Ettől kezdve Marosy Spanyolország által elismert követként működhetett, az akkor valójában már nem létező királyi Magyarország képviseletében. A madridi rádió magyar adása 1949-ben Habsburg Ottó üzenetével indult. A rádiót informálisan irányító Marosy Ferenc rendszeresen tájékoztatta Bakách-Bessenyey Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bizottmány külügyekkel foglalkozó munkatársát, feljegyzéseinek másolatát pedig Habsburg Ottónak is megküldte.
„Hazánk már nincs – de magyarok még vannak” – így fogalmaz Marosy az emlékirataiban. Kötelességének tekintette, hogy minden honfitársának segítsen. A papírok nélkül érkezőknek okmányokat adott a követség készletéből, melyeket Spanyolországban el is fogadtak, és senkit nem érdekelt, hogy azok a hivatalos (kommunista) Magyarországon már nem lennének érvényesek. Az általa rendezett nemzeti ünnepi fogadásokkal összetartotta a sokszínű magyar közösséget. Volt, akinek a keresztapja lett, volt, akinek az esküvői tanúja, volt, akinek vízumot adott, volt, akinek öltönyt készíttetett.
1949 után Habsburg Ottó, amikor csak Madridban járt, fölkereste az újranyitott királyi követséget, nem egy esetben ott szállt meg. Személyes amerikai kapcsolatait is latba vetette annak érdekében, hogy Marosy a követségen egzisztenciát (fizetést) kapjon. Ezt a Magyar Nemzeti Bizottmány segítségével érte el. Amikor Bizottmány támogatása jelentősen lecsökkent, Habsburg Ottó amerikai vállalkozók segítségét kérte, hogy Marosy folytathassa a munkáját. Chorin Ferenc, Fellner Pál, Végvári Neumann Ede és Végh Imre, majd Páthi László és Korányi István, végül Thyssen-Bornemissza báró fedezte éveken keresztül Marosy madridi kiadásait. A királyi követséget végül 1969-ben zárták be, amikor a külpolitikai légkör oldódott, és Madrid és Budapest között hamarosan újra diplomáciai kapcsolat létesült. Marosy Ferenc Spanyolországban maradt, és ott halt meg 1986-ban. Sírján a felirat: „SZKV” (feltehetően: „számkivetett”). Érdekes lenne megtudni, mi lett a sorsa a Castellana sétányon álló (később lebontott) követségi épület berendezési tárgyainak és az iratoknak. Erről egyelőre nem sikerült hitelt érdemlő információhoz jutni.
1956 ősze nemcsak Magyarország életében hozott történelmi változást, hanem a világ országainak Magyarországhoz fűződő viszonyában is. Habsburg Ottó javaslatára Franco volt az első, aki szót emelt a magyarok mellett. Amikor 1956. november 4-én a szovjet hadsereg megszállta Magyarországot, Ottó telefonon kérte Marosy Ferencet, hogy tájékoztassa Francót a helyzetről, és kérjen a nevében segítséget. Franco még éjjel minisztertanácsot hívott össze, amelyen elhatározták egy önkéntes sereg küldését Magyarországra. A hadügyminiszter lemondott tárcájáról, hogy ő lehessen a spanyol segélyhadsereg parancsnoka. Rövid időn belül 13 ezer önkéntes jelentkezett, köztük Artajo külügyminiszter két fia is, de a beavatkozást – elsősorban – az USA megakadályozta. Az akkori repülők leszállás nélkül nem tudtak volna eljutni Madridtól Budapestig, és a köztes leszállás engedélyezését se Németország, sem az 1955-ben felszabadult Ausztria nem merte megkockáztatni. Franco pedig nem szívesen húzott volna ujjat a nemzetközi közösséggel, ezért a katonai akcióra nem került sor. Maradt a humanitárius segítségnyújtás.
Madrid, Almudena temető |
A spanyol gazdasági helyzet nem tette lehetővé, hogy az ország nagyobb létszámban fogadjon be magyar menekülteket. Az ENSZ 1957. október 1. és október 31. közötti adatsorában azt látjuk, hogy október végén mindössze 17 olyan magyar személy volt, aki célországként Spanyolországot jelölte meg. A spanyol társadalom ugyanakkor, a rendszer támogatásával, megmozdult. Az egyház szervezésében a nagyvárosokban istentiszteleteket, közös imákat tartottak. Az egyetemeken a hallgatók és tanáraik az utcára vonultak, hogy szolidaritásukról biztosítsák Magyarországot. A lapok bő terjedelemben mutatták be a forradalom kitörésének és elfojtásának pillanatait. Spanyol civil és karitatív szervezetek és magánemberek folyószámlákat nyitottak, emellett élelmiszert, gyógyszert, kötszert, vért, ruhaneműt, takarókat gyűjtöttek, mindent, ami a magyar menekültek számára segítséget jelenthetett. November 29-én a Real Madrid és a Honvéd barátságos labdarúgó-mérkőzést játszott, a bevételt jótékony célra ajánlották fel. A gyűjtésben közvetlenül részt vett a madridi királyi követség is, ahonnan teherautókkal szállították Magyarországra, illetve Ausztriába az összegyűjtött adományokat. A spanyol Vöröskereszt archívumától kapott összesítés szerint a nemzetközi szervezet 600 ezer peseta értékben juttatott el adományokat.
Néhány év elteltével újabb magyar emigránsok költöztek Spanyolországba, köztük a Corvin köz legendás parancsnoka, Pongrácz Gergely. Szél Elisabeth táncost, írót, aki 1956 őszén Londonban lépett fel, édesanyja kérte, hogy költözzön Madridba. Legtöbben azonban az egykori magyar labdarúgókra emlékeznek. Kubala László akkor már a Barcelona sztárja volt, 1956 után ő segített az Aranycsapat tagjainak, Puskásnak, Kocsisnak és Czibornak, hogy spanyolországi szerződéshez jussanak. Tóth József az Eger játékosa volt, a forradalom napjaiban – 19 évesen – teherautón szállított segítséget a Corvin közbe. A bukás után jobbnak látta Franciaországba emigrálni, ahonnan a hatvanas éve elején az Atlético Madridhoz került, majd évtizedeken át a Real Madrid megbecsült játékosmegfigyelője lett, s mind a mai napig Madridban él.
Spanyolországba egy további csatornán keresztül is kerültek magyarok az ötvenes években. A Franco által létrehozott Szent Jakab Kollégium a lengyel, horvát és szlovák diákok után – Habsburg Ottó és Marosy Ferenc közbenjárására – a magyaroknak is megadta a lehetőséget, hogy Madridban folytathassák és fejezhessék be egyetemi tanulmányaikat.
A Habsburg Ottó Alapítvány által fellelt kiáltványt és Habsburg Ottó abban olvasható saját kezű javításait a fentiek összefüggésében kell értelmezni. Franco antikommunista rendszere ugyan diktatúra volt, de a magyaroknak mentsvár; ezért is lehettek róla Habsburg Ottó szavai oly pozitívak. Ma ilyet sajnos Spanyolországban nem lehetne leírni anélkül, hogy az embert ne minősítsék azonnal fasisztának; a jelenlegi politikából hiányzik az objektív, a történelmi tényeket elismerő és a helyükön kezelő szembenézés a múlttal.
E vázlatnál természetesen minden bonyolultabb volt annak idején, és benne Habsburg Ottó szerepe is mélyebb történészi elemzést kívánna. Nem ejtettünk szót például azokról az összeesküvés-elméletekről, melyek akár a spanyol trónon is elképzelhetőnek találták volna az utolsó megkoronázott magyar király fiát. Habsburg Ottót azonban akkoriban már jobban érdekelte az európai politika, mint egy esetleges szerep egy monarchiában.
A spanyol külügyminisztérium sajtó főosztályának jegyzete (1964. november 13.) |
Álljon itt befejezésként egy anekdota, alátámasztandó, hogy mennyire képtelen a mai spanyol politika megbirkózni a saját XX. századi történelmével. Madridba érkezésemkor a nagykövetségi garázsban találtam meg azt az ’56-os emléktáblát, melyet egykoron három magyar fiatal, a fent említett Pongrácz Gergely, Tóth József és Czilhert Aurél (Marosy Ferenc követségi titkára) saját pénzből állíttatott s helyezett el a toledói erőd falán. A magyar közösség azután oda járt minden októberben koszorúzni. Mivel a tábla szövege hálát fejez ki a fogadó ország (értsd: Franco Spanyolországa) iránt, az erőd felújítása után nem engedték azt visszahelyezni. Hosszas egyeztetés, győzködés után egy becsületes katonai parancsnok segítségével, aki személyes kockázatot is vállalt az engedély megadásával, csak visszakerült a tábla, ezúttal az erőd kriptájába, a polgárháborús hős, Moscardó tábornok sírja mellé. Spanyol hivatalosságokat nem hívtunk, a sajtónak sem mondtuk el, de a magyar közösség nagy létszámban jelen volt az újraavató ünnepségen. Tóth Józsi bácsi – az emléktábla három egykori finanszírozója közül az utolsó élő tag – az unokáit is elhozta, s azóta is megy velük minden év októberében csillogó szemmel emlékezni a barátokra és harcostársakra.
Győri Enikő
európai parlamenti képviselő, Magyarország volt madridi és római nagykövete
[1] E kutatómunka eredménye Walcz Amarylisz La Rivoluzione ungherese del 1956 e l’Italia című kötete, melyet a Magyar Nagykövetség adott ki Rómában 2001-ben.
[2] Orella, José Luis: Otto de Habsburgo. El hombre de Europa ante Franco. Aportes. Revista de Historia Contemporánea. 2017, 3, 117–144.
[3] Brook-Sheperd, Gordon: Habsburg Ottó. Életrajz. Miskolc, Z-Press, 2003, 291–292.
[4] Anderle Ádám:1956 és a spanyol katonai beavatkozás kérdése. In: Anderle Ádám (összeáll.): Magyarország és a hispán világ. Szeged, Hispánia Kiadó, 2000, p. 55–62. (Kutatási közlemények / MTA-JATE Hispanisztika Kutatócsoport, 2.)
[5] Marosy Ferenc emlékiratai. Kézirat
[6] A működéséről született legfrissebb – szintén kétnyelvű – összefoglalás ugyancsak a madridi magyar diplomáciai szolgálat támogatásával jelenhetett meg. Gyuricza Kata Sára – Gyuricza Péter: Marosy Ferenc, egy magyar királyi követ Madridban, 1949–1969. Budapest–[Madrid], Magyarország Nagykövetsége Spanyolország, 2017.
