Kilépni a negatív spirálból
Uniós csatlakozásunkkal sok évszázados magyar törekvés vált valóra: intézményesen is részt veszünk Európa sorsának alakításában. Ráadásul Marshall-segélynyi támogatás áramlik az országba. Az Unióval való kapcsolatunkban mégis negatív spirálba kerültünk.
Csatlakozásunkkor már másfél éve Bernben teljesítettem diplomáciai szolgálatot, olyan országban, ahol 1848-ban győzött a polgári forradalom, és ahol a föderális berendezkedés rendkívül sikeres integrációs modellt eredményezett. Az EU-n kívül. Az Unióhoz való csatlakozás hívei és ellenfelei nagyjából azonos erőt képviseltek a svájciak körében, bár a svájci bankrendszer épp akkoriban aktuális EU-konformmá, transzparenssé tétele nem tett jót az Unió ázsiójának az alpesi országban. Uniós belépésünk sem váltott ki különösebb érdeklődést, megünneplésére így végül nem egy elegáns koncertteremben, hanem a cseh nagykövet rezidenciáján került sor, szinte kizárólag diplomáciai körben. A Bernbe akkreditált európai nagykövetek többsége pályafutása vége felé járó, tapasztalt, öreg róka volt. A szokásos társalgások során tehát volt esély érdemi eszmecserére is, a svájci politikai élet fordulatai pedig mindig adtak alkalmat kisebb-nagyobb felháborodásra az uniós nagyköveti körben, ami bevallom, olykor meglepett. S bár távol áll, és akkor is távol állt tőlem mindenféle kisebbrendűségi érzés vagy dac a nyugati politikusokkal, diplomata kollégákkal szemben, amikor Svájccal szemben tapasztaltam meg a kioktató gesztusokat, néha beleborzongtam, vajon rólunk mit is gondolhatnak közülük sokan.
Abszurdnak tartom
Nem kellett sokat várnom arra, hogy ezt is megtudjam. Csatlakozásunk napján éjfél körül jártunk, amikor egy viszonylag kis uniós alapító tagállam hatvan körüli nagykövete felém fordult, és nem sokat kertelt: „Tudod, Gergely, személyesen nagyon kedvellek – mondta. – Mindig nagyon jól el tudunk beszélgetni, mindketten ismerjük a történelmet, tudom, hogy mennyi igazságtalanság ért benneteket a vasfüggöny mögött, de hogy ti most bekerültök ebbe a klubba, azt teljesen abszurdnak tartom, nem lesz ennek jó vége.” A tapasztalt kolléga hangja monoton, inkább lakonikus volt, semmint indulatos, mintha nagyon régen készült volna arra, hogy kitörjön belőle az őszinte mondat. Nehezen tudtam megszólalni. Humorral elütnöm az elhangzottakat idétlen gesztus lett volna, haragudnom rá nem volt érdemes. Felmerültek bennem az elmúlt évek sajátos hangulatú tárgyalásai. Berlini időszakom, amikor tudtuk, hogy számos brüsszeli ajtóhoz ott kell keresni a kulcsot, amikor a csatlakozni szándékozó államok közül gyakran mi zártunk le elsőként egy-egy tárgyalási fejezetet, amikor a Németországban szentként tisztelt Horn Gyula gyakori berlini látogatásainak egyikén az asztalt ököllel verve követelte, hogy márpedig most azonnal közöljék vele csatlakozásunk időpontját. És persze felderengtek Martonyi János szavai, akire az amúgy korántsem mindig barátságos Joschka Fischer mindig tágra nyílt szemmel figyelt, ha Európa jövőjéről volt szó, vagy Mádl Ferenc, amint a heidelbergi egyetemen átveszi a díszdoktori címet, a professzori kar pedig szinte szent áhítattal veszi körül azt az embert, akiről tudták, hogy a kommunista rendszer éveiben is az Öreg Kontinens sorsával foglalkozott. De mondhatnám Gottfried Pétert, a miniszterelnök főtanácsadóját, vagy nagykövet elődömet, Balázs Pétert is – mindketten messze földön elismert szakemberei voltak az uniós ügyeknek. De leginkább persze a saját családomban hallottak futottak át az agyamon: soha, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy civilizációsan, racionálisan és érzelmileg voltaképp oda tartozunk, ahova 1956-ban oly sokan, köztük a rokonaink is elmentek. Erre ez az ember azt mondja nekem, hogy számára ez a csatlakozás abszurd, és hogy ennek nem lesz jó vége.
Mindig öt év múlva leszünk az Unió tagjai
Sokáig nem ment ki a fejemből ez a rövid beszélgetés. Leginkább az bosszantott, hogy emberünknek minden bizonnyal fogalma sem volt azokról a dolgokról, amik miatt amúgy valóban akár aggódhattunk volna. Hiszen több más újonnan belépővel szemben a mi gazdaságunkat nem éppen felfelé ívelő pályán érte az uniós tagság: a Medgyessy-kormány osztogatása és az első Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikai szemfényvesztése jelezte, hogy nálunk más lesz a helyzet, mint Lengyelországban, pláne Csehországban, ahol a gazdasági növekedés a belépéssel komoly lendületet vett. Gyakran idéztük akkoriban Hanna Suchocka korábbi lengyel miniszterelnököt: „Mégis csak furcsa, hogy mi mindig öt év múlva leszünk az Unió tagjai”, hiszen a rendszerváltozástól a csatlakozásig eltelt másfél évtized valóban hosszú volt. Ráadásul számos bővítési szcenárióban hazánk mindig az elsők között szerepelt, a béketáborból elsőként kötöttünk kereskedelmi szerződéseket az Európai Gazdasági Közösséggel, de végül különböző geopolitikai, történelmi, gazdaságpolitikai okokra hivatkozva alakult ki a tízes kör. Vagyis kritériumrendszer ide vagy oda, végül mégis csak politikai szempontok alapján született meg a döntés arról, hogy mely országok és mikor válnak az Európai Unió tagjaivá.
Egyértelmű uniós elkötelezettség
Történelmi léptékben persze néhány év nem jelentős, nem is homályosíthatja semmi, hogy a magyar társadalom döntő többségének akarata valósult meg Magyarország európai uniós tagságával. Ezt az sem befolyásolja, hogy húszéves tagságunkra visszatekintve a tapasztalatok nem mentesek az ellentmondásoktól. Vagyis fontos leszögezni: tagságunk ténye, valamint az Eurobarometer legfrissebb adata, mely szerint a magyarok hetvenhét százaléka gondolja úgy, hogy uniós tagságunk számunkra előnyös, és csak minden tizenhatodik megkérdezett szerint káros, minden politikai hullámverés, hazai brüsszelezés, brüsszeli forrásvisszatartás ellenére biztos alapállást és egyértelmű uniós elkötelezettséget jelez.
Mindazonáltal nem kétséges, hogy a húszéves évforduló belépésünk történelmi jelentőségének hangsúlyozása nem fordíthatja el tekintetünket a nyilvánvaló gondokról. Sem arról, hogy május elsején voltaképp semmilyen érdemi kormányzati megemlékezés nem hangzott el, az Európa-napon – történetesen a Mennybemenetel ünnepén – az ország épp a kínai elnök látogatásán álmélkodhatott. Mint ahogy arról sem, hogy a jelenlegi EU sem az, ami húsz évvel ezelőtt volt, egyes fejleményekre, politikai nyilatkozatokra mi is bátran mondhatnánk, hogy „abszurd”, és ebben talán még egykori idős berni nagykövet kollégám is egyetértene velünk, különösen, ha összehasonlítaná a mai Unió helyzetét az alapító atyák szándékaival vagy akár csak Helmut Kohl és François Mitterand időszakának európai politizálásával.
A csatlakozáskor érkező uniós források gazdaságunk gyengélkedése miatt látványos fejlődés helyett inkább a hiány pótlására szolgálhattak. Alig két év múlva, a 2006-os őszi zavargásokat követően az országon voltaképp politikai bénultság lett úrrá, a belpolitikai küzdelmek és a gazdasági bajok elterelték a figyelmet a közös érdekérvényesítés lehetőségeiről, a magyar kormány gazdaságpolitikája pedig hamar megismertette az országot az Unió fontos fegyelmezési eszközével, a kötelezettségszegési eljárással. Akik az uniós tagságban az igazságtalan trianoni döntés egyfajta felülvizsgálatának lehetőségét látták, azt kellett tapasztalniuk, az Uniótól sem lehet arra számítani, hogy a nemzeti kisebbségek jogai érdemi, közvetlen figyelmet kapnának.
Sikerült elválasztani a politikai vádaskodást a jogi érveléstől
A Fidesz 2010-es kétharmados győzelmét követően döntő pillanat volt, amikor az Orbán Viktorral amúgy jó viszonyt ápoló José Manuel Barroso nem volt hajlandó enyhíteni a kormány mozgásterét szűkítő korlátozásokon, az csak a kötelezettségszegési eljárás terhe alatt folyamodhatott alternatív módszerekhez. A bevezetett banki és egyéb különadók nagy felháborodást váltottak ki befolyásos üzleti körökben, amelyek uniós szinten is lobbiztak a „sarcok” rendszerének visszavonásáért. Ehhez jött még az új magyar médiatörvénnyel kapcsolatos európai vita, amely nem volt független a bankok vélt vagy valós sérelmeitől, hiszen számos médium tulajdonosi szálai hozzájuk vezettek. Függetlenül az anyagi sérelmek valódi jelentőségétől és a médiatörvény szigorától a két intézkedéssel sikerült a piacpárti liberális, inkább jobbra húzó erőket egybeterelnünk az emberjogi szemléletű, a szólásszabadságért barikádra vonuló baloldali fősodorral. Ez ritka teljesítmény. A sarkalatos törvényekkel és az új Alaptörvénnyel kapcsolatos vitát már ennek fényében, illetve inkább árnyékában kellett lefolytatni. Megjegyzendő azonban, hogy az esetek döntő többségében sikerült elválasztani a politikai vádaskodást a magyar jogszabályokat érintő jogi, szakmai érveléstől, és így megállapodásra jutni a Bizottsággal. Az állandó vita persze nem javította a tárgyaló felek közérzetét egyik oldalon sem, de a hazai oldal úgy találta: a Brüsszellel folytatott küzdelem, a szuverenitásharc itthon erősíti a „nemzeti tábort”, újabb és újabb választási győzelmeket eredményez.
A 2015-ös migrációs hullám új fejezetet nyitott az európai kommunikációs fősodorral való összetűzésben. A magyar kormány kemény ellenállása, a kerítésépítés gyakorlati lépése, kiegészülve az idegenek befogadását brutálisan visszautasító politikai kampánnyal olyan politikai össztüzet vont Magyarországra, amelynek utóhatását az is csak alig tudja enyhíteni, hogy néhány évvel később a magyar álláspont a külső határok védelméről voltaképp polgárjogot nyert az uniós dokumentumokban is. Hogy a politikai kommunikációs szempontok mennyire határozták meg a Magyarországról szóló vita alakulását, jól érzékeltette a 2017-es Angela Merkel–Martin Schulz-vita a német közszolgálati televízióban. Az azért mégiscsak sajátos, hogy egy német belpolitikai vitában „a magyar eset” többször is vissza-visszatért rossz példaként, amely ellen küzdeni kell. A magyar kormányzat szidalmazása önálló életre kelt, némiképp függetlenné vált a valós politikai folyamatoktól, féligazságokra építve, teljesen nyilvánvalóan furmányos politikai tanácsadók közreműködésével.
Jelszavául az „Erős Európá”-t választotta
Ugyanez történt itthon is. A politikai kommunikáció gyorsasága, harsányságra törekvése, leegyszerűsítő eszközei, a folyamatos kampányüzemmód negatív spirálba helyezte az unióról, a Nyugathoz való viszonyról szóló diskurzust. Magyarországon sem minden alap nélkül. Hisz tagadhatatlan: Európa a romló gazdasági versenyképességi mutatókkal, a társadalmi együttélés szabályainak folyamatos, a hagyományos zsidó-keresztény értékrendtől való eltávolításával, a klímaváltozás és a fenntarthatóság ügyét jogosan, de gyakran túlzott ideológiai elszántságú képviseletével nem véletlenül kap kritikát attól a kormánytól és attól a miniszterelnöktől, amely és aki a 2011-es, széles körben elismerést kiváltó magyar uniós elnökség jelszavául az „Erős Európá”-t választotta.
Hosszan lehetne és kellene is még elemezni az Unió és Magyarország közötti viták alakulását olyan fontos területeken, mint a korrupció, az orosz–ukrán háború vagy az intézmények, elsősorban a felsőoktatás függetlensége. Mindegyik fontos, fajsúlyos, a magyar polgári gondolkodás legmélyét érintő kérdés, egyfajta civilizációs bázis. Nagyon nem mindegy, hogy a magyar kormányzati politika és az Európai Unió miként nyúl ezekhez az ügyekhez, képes lesz-e a negatív kommunikációs spirálból kilépve valami józan, a hazai társadalom egészséges fejlődését, az ország és Európa gazdasági prosperitását, versenyképességét szolgáló irányba lépni.
Aligha kétséges, hogy Magyarország sokat köszönhet az elmúlt húsz év uniós tagságának, a fejlődést mutató számok magukért beszélnek. Köszönhetjük ezt a magunk erőfeszítéseinek és sok tízmillió nyugat-európai adófizető polgár munkájának. Magyarországnak a hagyományos európai értékek védelmét tekintve sok mindenben lehet igaza, de hiába áltatjuk magunkat a mostanság gyakran ismételt „magabíró nemzet” képzetével, szövetségesek nélkül aligha tudjuk álláspontunkat széles érvényre juttatni.
Nem vitatva a keleti és a tengeren túli kapcsolatok jelentőségét, nem halasztható tovább a velünk immáron 20 éve intézményesen is összetartozó államokhoz és magához az Unióhoz fűződő kapcsolataink újbóli megerősítése. Vagyis ki kell lépnünk a negatív spirálból, világossá kell tennünk, hogy elvhű, de kompromisszumkész politikát képviselünk. Már csak azért is, mert Keleten és a tengeren túlon csakis sikeres EU-tagként vagyunk igazán érdekes partnerek.
Prőhle Gergely
A szerző korábbi berlini és berni nagykövet, az NKE John Lukacs Intézetének programigazgatója és a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója
Borító: Marek Ślusarczyk (www.microstock.pl.)
