Habsburg Ottó 113. születésnapjának megünneplésére hagyományainkhoz hűen ez évben is a pesti Vigadóba hívtuk barátainkat, együttműködő partnereinket, munkatársainkat. A november 22-én lezajlott eseményen az ünnepelt családjának részéről jelen volt fia, Habsburg-Lotharingiai György és felesége, Eilika oldenburgi hercegnő, valamint a magyar ág doyenje, Habsburg-Lotharingiai Mihály és neje, Christiana főhercegnő. Meghívottaink között köszönthettük számos európai ország nagykövetét, Varga Zs. Andrást, a Kúria elnökét, Vargha Tamást, a honvédelmi miniszter helyettesét, Schaller-Baross Ernő európai parlamenti és Vejkey Imre országgyűlési képviselőt. A rendszerváltás utáni kormányok tagjai közül Jeszenszky Géza, Bod Péter Ákos és Martonyi János tisztelte meg a jelenlétével társaságunkat.
Az est díszvendége, Rocco Buttiglione több mint négy évtizede, egy szűk körű összejövetelen találkozott először Habsburg Ottóval, ahol az egybegyűltek a kelet-közép-európai országok egyházainak nyújtandó segítség módozatait latolgatták. Az olasz kereszténydemokrata politikus úgy emlékezett, hogy a céljuk akkor (még) nem a kommunizmus megdöntése volt, pusztán arról cseréltek eszmét, hogyan lehetne életben tartani a keresztény kultúrát a kontinens totalitárius rendszerek uralta államaiban. Habsburg Ottó szilárd pont volt a társaságban, sosem csüggedt, és semmi nem kezdhette ki az optimizmusát: „A remény nem felületes idealizmus” – figyelmeztette beszélgetőpartnereit az egykori trónörökös, hanem az igazi értékekbe kapaszkodó horgony, amely megóvja az egyén és közösség törékeny sajkáját a nagypolitika hullámverésében.
Mit üzenne névadónk a ma emberének, európai politikusainak? – tette fel a kérdést az egykori harcostárs. A kommunizmus megdőlt, kontinensünk népeinek többsége békében él a közös hazában, amelynek bővítése jelenleg is folyamatban van. A kétségtelen eredményekre azonban nem kevésbé fajsúlyos problémák árnyéka vetül: Európa versenyképességének megőrzése, a Green Deal célkitűzéseinek elérése, a migráció és a szomszédunkban dúló háború megoldásának égető szükségszerűsége arra ösztönzi a távlatosan gondolkodó politikusokat, hogy térjenek vissza az integráció alapjához: az identitásával tisztában lévő, azt felvállaló egyes emberhez, aki személyes szabadságát – paradox módon – éppen a családjához, helyi közösségéhez és nemzetéhez fűző kötődései révén tudja a legteljesebben megélni. Ez, a harcot soha fel nem adó lovag magatartása jellemezte Habsburg Ottót, és kell, hogy bátorítást adjon minekünk, kései követőinek is.
