Kereken hetven évvel ezelőtt, 1956. október 31-én a következőket jegyezte fel határidőnaplójába: „Pöcking, szürke, hideg. Délelőtt megbeszélés Lovrekkel, Gauppal és Waldburggal. Délután Lovrek és Meran Bécsbe utaznak. Levelet írtam Mindszenty bíborosnak, számos levélen, feljegyzésen stb. dolgoztam. Mindszenty visszatért Budapestre. Az oroszok elvonultak… Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia háborút indít Egyiptom ellen.”
Az október utolsó napjának délelőttjére szervezett megbeszélés résztvevői az egykori trónörökös kiterjedt kapcsolatrendszeréhez tartoztak.[1] Georg von Gaupp-Berghausen (1918–1985) osztrák katonatiszt és politikus régi barátja volt, aki október 29-én érkezett Pöckingbe, ahol rendszeresen megvitatták a magyarországi eseményeket. Gaupp a háború után a salzburgi tartományi vezetésben dolgozott, 1952-től pedig a Neues Abendland kiadó igazgatója volt. Az 1952-ben, Habsburg Ottó hathatós közreműködésével megalakult Európai Dokumentációs és Információs Központ (CEDI) munkájában is részt vállalt. A szervezet a nyugat-európai keresztény és konzervatív körök együttműködését, az információgyűjtést, a kommunizmus elleni fellépést, az általuk képviselt értékek védelmét és az európai integrációt kívánta előmozdítani. A szintén CEDI-tag Alois Waldburg-Zeil gróf (1933–2014) később a CDU színeiben szerzett mandátumot a Bundestagban. August Lovrek (1911–2003) salzburgi legitimista üzletember az egykori trónörököshöz fűződő kapcsolata miatt az Anschluss után megjárta a dachaui és a flossenbürgi koncentrációs tábort, az 1950-es években pedig Ottó ausztriai főmegbízottjaként működött.
A naplóban említett Csákberényi Merán Ferenc grófnak távoli Habsburg-felmenői is voltak. Ottó őt kérte meg, hogy juttassa el frissen megírt levelét Mindszenty József hercegprímáshoz. A később Kelet-Afrikában hivatásos szafarivezetőként ismertté vált Merán ekkor a belga királyi család ausztriai alpesi vadgazdaságának fővadásza volt. Kalandvágyó ember hírében állt, így alkalmasnak tűnt a kockázatos küldetésre. Ottó még aznap írt Liliane de Réthy (Baels) hercegnőnek, III. Lipót volt belga király feleségének, hogy utólagos hozzájárulását kérje az alkalmazásukban álló gróf titkos budapesti missziójához. A férfi sikeresen célba juttatta a levelet, amint arról visszaemlékezésében is beszámolt.[2]
Bár Ottó már az 1930-as évektől gondosan vezette határidőnaplóját, az október 31-i bejegyzésben nem említette a táviratot, amelyet Dwight D. Eisenhowernek, a második mandátumáért kampányoló amerikai elnöknek küldött. A Washingtonba eljuttatott néhány soros szöveget több német nyelvű piszkozat előzte meg: „Magyarország hősies szabadságharcára tekintettel azt javasolnám, hogy nyilatkozatban jelezzék: készek visszaadni legfőbb nemzeti jelképünket, az amerikai őrizetben lévő Szent István-koronát a magyar nemzet szabadon választott képviselőinek.”[3]
Az üzenet tartalmát német és angol nyelvű hírügynökségekhez is eljuttatta. Washingtonban kezdeményezése nem talált visszhangra, bizonyos németországi körökben viszont komoly felháborodást váltott ki. Ottó ugyan 1954 óta Bajorországban élt, azonban ekkor még nem volt német állampolgár. Walter Stain bajor munkaügyi miniszter november 15-én élesen bírálta őt, és arra kérte belügyminiszter kollégáját, hogy vizsgálja meg politikai tevékenységét. A baloldali magyar lapokban ugyancsak kritikus cikkek jelentek meg, amelyek tendenciózusan félremagyarázták felvetését. Még a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik újságírója is ellenséges hangon foglalkozott a távirattal. Erre válaszul Heinrich Degenfeld-Schönburg gróf, Ottó személyi titkára november 18-án levélben tiltakozott a szerkesztőségnél.
Az október végi találkozó idején a főherceg még bízott abban, hogy Magyarországon szabad választásokat lehet tartani. Egy ilyen amerikai nyilatkozattól azt remélte, hogy bátorítja a magyar népet, erősíti az ország szuverenitását és a nemzeti egységet. Az ereklye tényleges átadását azonban csak a választások utánra képzelte el, amikor – reményei szerint – az ország már függetlenné vált volna. Későbbi interjúiban hangsúlyozta a korona pártok feletti szerepét:[4] számára a szuverén nemzeti egységet testesítette meg. Javaslatával tehát nem saját trónra lépését vagy egy monarchikus fordulatot kívánt előkészíteni.
Egy 1978-as elemzésben így fogalmazott: „A Szent Korona ezer éve jelenti minden magyarnak azt, amit a Függetlenségi Nyilatkozat s annak első írott példánya kétszáz éve, mint ereklye jelent az amerikaiaknak.”[5] Úgy vélte, a korona eszmei ereje a kommunista rendszer bomlását is elősegítheti: „Mindent meg kell tenni az emigrációnak is, felhasználva sűrű érintkezését a hazai közeggel, hogy erősítse a korona magyarországi jelenvalóságának legfőbb értelmét: a függetlenségi törekvések fennmaradását és a szabadságvágy ápolását. Erősítse minden eszközzel a Szent Koronából áradó eszmei hatást, a belőle kiáradó nemes inspirációt. Tudjuk, hogy a korona mennyire lázba hozta például a hazai magyar újságírást s mennyire nehezére esett a kiváló magyar hírlapíróknak belenyugodni abba, hogy cikkeiket ezúttal is manipulálta a mindenható állam. Tudjuk, hogy még kommunista funkcionáriusok is megilletődtek a korona visszajöttére s egy időre lehányták magukról az ideológiai kényszerzubbonyt. Még a ceremónia sztálinista főfunkcionáriusa torkát is szorongathatta valami, aminek maga sem tudna nevet adni. A korona mellől el akarják sikkasztani a szent epitetont, de lehet, hogy ez a törekvésük kudarcot vall. Méltatlan, reálpolitikailag helytelen, hogy a Szent Koronát egy idegen megszállás alatt lévő és attól függő diktatúrának visszaszolgáltatták, de a korona talán legyőzi ezt is. Lehet, hogy a könnyelműség, amellyel ezt a kérdést kezelték, a tagadás azon szellemének bizonyul majd, amelyről Goethe írta: »Egy darab oly erő, Mely csak a rosszra tör, s csak jót idéz elő« – »Ein Teil von jener Kraft, Die stets das Böse will und stets das Gute schafft«”[6]
A következő években megindult az a politikai átalakulás, amely névadónk három évtizeddel korábbi reményeinek megvalósulását szintén lehetővé tette. Az egykori trónörökös nemcsak tanúja, hanem részben előmozdítója is volt a vasfüggöny leomlásának, és megélhette a szovjet hadsereg Magyarországról való kivonulását. A Szent Korona előtt 1988-ban tiszteleghetett újra, a Magyar Nemzeti Múzeum tárlójában, több mint hetven évvel azután, hogy 1916 decemberében édesapját, IV. Károlyt megkoronázták vele. Az alkalom valószínűsíthetően felidézte benne a 20. század viharos eseményeit, köztük az 1956-os forradalmat. Annak napjairól így írt Milton Eisenhowernek, az amerikai elnök testvérének hetven évvel ezelőtt: „Úgy vélem, ezekben a napokban az emberiség történelmében páratlan nagyság, áldozatvállalás, bátorság és szabadságszeretet nyilvánult meg.”[7]
Fejérdy Gergely
[1] Részletesebben: Fejérdy Gergely: Habsburg Ottó és az 1956-os forradalom. Századok, 2021, 5, 1003–1024.
[2] Uo., 1011.
[3] HOAL I-1-f, Habsburg Ottó távirata Dwight D. Eisenhowernek, Pöcking, 1956. október 31.
[4] Országos Széchényi Könyvtár, Történeti Interjúk Tára, Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány (a továbbiakban: MMMA), Habsburg Ottó interjúk, 451/19, Frauenberg (bei Admont), 1998. április 4., 01:16:52; MMMA 451/33_02, Pöcking, 1998. július 18., 01:19:44.
[5] Habsburg Ottó: A Szent Korona és a magyar nép. Új Európa, 1978, 2, 9.
[6] Uo., 14.
[7] HOAL I-1-f, Habsburg Ottó levele Milton Eisenhowernek, Pöcking, 1956. november 7.
