„A totalitarizmus elleni küzdelemnek számos meg nem énekelt hőse van. Habsburg Ottó kétségkívül közéjük tartozik.” Néhány héttel halála előtt ezekkel a szavakkal emlékezett vissza névadónkra Edwin J. Feulner, az egykor legendás The Heritage Foundation alapítója, aki maga is ennek a harcnak a prominens szereplője volt. Az amerikai konzervatív mozgalom alighanem legjelentősebb intézményépítője nem pusztán távoli rokonszenvet érzett Habsburg Ottó munkássága iránt, hanem személyes tapasztalatból ismerte azt a rendkívüli energiát, sokoldalúságot és odaadást, amellyel a főherceg évtizedeken át a szabadság ügyét szolgálta. Ennek a szerepvállalásnak a látványos politikai fellépések, a szövetségépítés és az ezzel járó mindennapi aprómunka éppúgy részét képezte, mint az a szellemi igyekezet, amellyel Habsburg Ottó a szabadság eszméjét és a nyugati civilizáció értékeit igyekezett védelmezni. Ez utóbbinak pedig nemcsak az európai kontinensen, hanem az amerikai politikai közélet meghatározó fórumain is komoly visszhangja volt. Habsburg Ottó egyik, tengerentúlon is nagy megbecsülésnek örvendő írása ráadásul éppen a fenti idézet szerzőjének közreműködésével született meg.
Edwin J. Feulner szuggesztív személyiség volt, akinek nemcsak sztentori hangja, hanem rendkívüli meggyőzőereje, briliáns intellektusa és humora is megmaradt mindazok emlékezetében, akik találkozhattak vele. Ízig-vérig amerikai volt, mégis jellegzetesen kozmopolita karakter, aki közelről és jól ismerte Európát, ahová fiatal korától kezdve rendszeresen visszatért, és ahol – ha csak közvetve is, de – megtapasztalhatta, mit jelent az elnyomás a gyakorlatban. Húszéves volt 1961 augusztusában, amikor a berlini fal építésének napjaiban közvetlen tapasztalatot szerzett arról, mit jelent a szabad mozgás erőszakos korlátozása: „1961-ben, egyetemistaként egy csoporttársaimból álló társasággal Nyugat-Németországban utaztam, egy jezsuita kísérőtanár társaságában. Münchenben voltunk, éppen a huszadik születésnapomon, 1961. augusztus 12-én. Másnap délután azt terveztük, hogy Volkswagen kisbuszainkkal az NDK-n át vezető tranzitútvonalon Nyugat-Berlinbe utazunk. Aznap este egy müncheni sörözőben a helyi televíziót nézve értesültünk róla, hogy keletnémet és szovjet csapatok vonulnak fel Kelet-Berlinben. Az éjszaka folyamán felhúzták a berlini fal első szögesdrótakadályait. Másnap nem indultunk el Berlinbe. A később megerősített fal pedig huszonnyolc éven át komor emlékeztetőként állt arra, mi volt a célja: hogy bent tartsa a saját népét. A fal a totalitarizmus embertelenségének kézzelfogható kifejeződése volt, annak a kísérletnek a fizikai megtestesülése, hogy kioltsák azt a mindannyiunkban élő akaratot, hogy szabadok legyünk.”
Edwin J. Feulner alig négy évvel a fenti események után, egy újabb európai tartózkodása alkalmával találkozott először Habsburg Ottóval. Amikor azonban 1965. augusztus 14-én Pöckingbe látogatott, még aligha sejthette, hogy az a bizonyos kora esti találkozás egy több évtizeden átívelő kapcsolat kezdetét jelenti majd. A Hindenburgstraße 15-be mindenesetre a rá jellemző derűs magabiztossággal, és nagyon is konkrét szándékokkal érkezett: egyfelől meg akarta hívni Habsburg Ottót a konzervatív-libertariánus értékrendet képviselő Philadelphia Society következő ülésére, másfelől pedig fel akarta kérni a főherceget, hogy írjon egy rövid értekezést a korabeli amerikai konzervatív ökoszisztémához szorosan kapcsolódó, frissen indult orgánum, az Intercollegiate Review számára.
Edwin Feulner Alapítványunk gyűjteményében 2019 novemberében
Bár a Philadelphia Society összejövetelére névadónk nem tudott elmenni, a látogatás nyomán hamarosan megszületett az a tanulmány, amely a folyóirat 1966. szeptember–októberi számában The Effects of Communism on Cultural and Psychological Politics in Eastern Europe címmel jelent meg. Műfaját tekintve a szöveg egyfajta think piece, egy elemző esszé, amelyben Habsburg Ottó a kommunista rezsimek belső ellentmondásainak vizsgálatát egy tág történeti és antropológiai gondolatmenetbe ágyazta, és a hidegháború derekán, amikor ezek a berendezkedések még szilárdnak és tartósnak tűntek, azt vizsgálta, hogy mi is az oka annak, hogy hosszú távon mégsem lesznek képesek fennmaradni. A tanulmány egyúttal a főherceg talán mindeddig a kelleténél kevésbé exponált gondolkodói karakterét is különösen élesen kirajzolja. Hogy ez utóbbi intellektuális habitus egyszersmind mennyire szorosan összefonódott az egykori trónörökös egész közéleti szerepvállalásával, azt jól érzékeltetik Tom Lantos szavai is. A Demokrata Párt legendás kongresszusi képviselője egy 2008-as találkozásuk alkalmával ugyanis Habsburg Ottót „korunk páratlan, Churchillhez mérhető vízióval és államférfiúi nagysággal rendelkező emberének” nevezte, aki „bátorságával és ragyogó intellektusával küzdött a nácizmus és a kommunizmus gonosz rendszerei ellen”.
Ennek az intellektuális igényességnek és gondolati eredetiségnek a lenyomata maga a fenti tanulmány is, amelynek lelkes amerikai fogadtatása jól mutatja, milyen erővel hatottak az abban foglaltak a folyóirat jellemzően konzervatív beállítottságú olvasóira. Hogy véletlenül alakult-e így, vagy tudatos szerkesztői döntés állt mögötte, nem tudni, de a gondosan megírt opusz bő egy hónap híján az 1956-os forradalom tizedik évfordulóján jelent meg. Az időzítés aligha lehetett volna ennél beszédesebb, hiszen Magyarországon egy évtizeddel korábban éppen az vált nyilvánvalóvá, amit Habsburg Ottó ebben a cikkben oly meggyőzően fejtett ki, nevezetesen, hogy a társadalom teljes ellenőrzésére törekvő kommunista ideológia az elnyomás minden eszközének birtokában sem volt képes felszámolni az ember szabadság iránti vágyát.
Ez a felismerés ugyanakkor nem csupán az amerikai közönség számára írt tanulmány gondolatmenetében jelent meg. 1959. november 23-án Habsburg Ottó előadást tartott Antwerpenben, amelynek írott változatát a brüsszeli Magyar Ház Kiadó holland, francia és magyar nyelven is publikálta. A hidegháború fordulópontján címmel megjelent szövegében a főherceg a fentiekhez hasonló megállapításokra jut, amennyiben a magyar forradalom tanulságait szintén a szovjet uralom társadalmi beágyazottságának gyengeségével hozta összefüggésbe: „A magyar felkelés bebizonyította, hogy a Szovjet bábkormányai nélkülözik a lakosság támogatását, a hatalom árnyékával sem rendelkeznek.” A forradalom az egykori trónörökös értelmezésében tehát azt bizonyította, hogy – és itt a szerző már-már Max Weber Macht és Herrschaft közötti distinkciójához jut el – a kényszerrel fenntartott hatalom nem képes legitim uralommá szilárdulni.
Az Intercollegiate Review hasábjain aztán Habsburg Ottó a rendszer elnyomó jellegének társadalmi következményeit is hosszan vizsgálta. Meglátása szerint a Moszkva által irányított rezsimek (látszólagos) ereje tehát nem a marxista-leninista doktrína meggyőzőerejéből fakadt, hanem a politikai hatalomban és az erőszakban gyökerezett. Jóllehet a fizikai elnyomás képes volt valamiféle ideig-óráig tartó külső engedelmességet kikényszeríteni a szocialista blokk országaiban, az emberek autonómia iránti igényét nem lehetett teljesen felszámolni. Ennek pedig megvolt a maga belső következménye is, hiszen az a berendezkedés, amely nem hagy valódi teret az egyén kibontakozásának, és így a tanulmányban visszatérően hangsúlyozott kreativitásnak sem, szükségszerűen saját megújulásának és alkalmazkodóképességének is gátat szabott.
Mindebből már közvetlenül következik az a hayeki kérdésfelvetés is, hogy vajon létrehozhatók-e tudatos tervezéssel és célzott beavatkozással olyan életképes társadalmi intézmények, amelyek egyébként az egyéni cselekvések nyomán, spontán módon alakulnak ki. A Nobel-díjas közgazdász és Habsburg Ottó egyaránt nemleges választ adott erre a kérdésre, gondolatmenetükből pedig az is következik, hogy a kommunizmus bukását végső soron nem pusztán politikai vagy gazdasági okok, hanem mélyebb, civilizációs és – ha tetszik – antropológiai természetű folyamatok idézik majd elő. A rendszer legmélyebb kudarca ugyanis éppen ott mutatkozik meg, ahol saját hatalmának határaiba ütközik, az emberi természetben. „E vereség okát”, szól a főherceg váteszi megállapítása a dramaturgiai szempontból a szöveg végén elhelyezett tételmondatban, „sokkal inkább az emberi lélekben kell keresnünk, amely hosszú távon nem tűri a béklyókat.”
„Láttuk-e, hogy jön?” – ezt a kérdést tették fel 1990 végén Budapesten a kelet- és közép-európai rendszerváltozások értelmezésével foglalkozó társadalomtudományi konferencia résztvevői. A címadás nemcsak a meglepetést, hanem valamiféle önvizsgálat igényét is tükrözte. A tanácskozás egyik központi dilemmája tudniillik az volt, hogy ha az államszocialista rendszerek bukása utólag szinte szükségszerűnek tűnt, vajon miért nem voltak már korábban felismerhetők azok a folyamatok, amelyek végül az összeomlásukhoz vezettek. Az eszmecsere egyik előadását Andorka Rudolf, a „Közgáz” későbbi rektora, a kortárs magyar szociológia doyenje tartotta. Expozéjában az „egyén szerepének és szabadságának új felismerését” hangsúlyozta azzal a korábban irányadó szemlélettel szemben, amelyet a marxista-leninista ideológia is képviselt, és amely a történelem alakulását elsősorban szükségszerűségek által meghatározott, az egyéni cselekvés számára kevés teret hagyó folyamatként értelmezte. Mindezt megkérdőjelezve az előadás egyik tételmondata egyértelműen leszögezte, hogy „az egyes ember nem tehetetlen a nagy történelmi folyamatokkal szemben”. Andorka gondolatmenete ezzel végső soron ahhoz a belátáshoz jut el, amely a huszonöt évvel korábbi Habsburg Ottó-írásnak is az egyik kulcsa volt, és amelyből a társadalmi folyamatok determinista felfogásának elutasítása, valamint az egyéni cselekvés és felelősség újbóli felismerése következik.
És noha a jövő pontos eseményei aligha jósolhatók meg, a jelenben zajló folyamatok iránya és hosszabb távú következményei olykor felismerhetők. Habsburg Ottót kortársai jelentős részétől éppen az a talentuma különböztette meg, amelyet Russell Kirk a politikai képzelőerő (political imagination) fogalmával írt le, vagyis – a kelleténél talán jobban is leegyszerűsítve – az a képesség, hogy túllásson a politika pillanatnyi eseményein, és felismerje a mögöttük húzódó nagy összefüggéseket. A főherceg ugyanis előre látta, amit a hatvanas években alig néhányan mertek kimondani, nevezetesen, hogy az idő a kommunista rendszerek ellen dolgozik. Persze, sokan írtak a létező szocializmus(ok) válságjelenségeiről és arról, hogy ezek a rezsimek előbb-utóbb korrekcióra kényszerülnek, de egészen más dolog a reformkényszer felismerése, mint annak belátása, hogy maga a rendszer került zsákutcába.
Ez a fajta prófétai éleslátás később sem hagyta el az egykori trónörököst. A kétezres évek elején, amikor a politikai hatalom csúcsára frissen feljutó Vlagyimir Putyin Nyugaton is jelentős népszerűségnek örvendett, Habsburg Ottó már felismerte az orosz elnök politikájában rejlő veszélyeket. Miközben sokan a jól tájékozott és megnyerő államférfit láttak benne, névadónk több helyütt figyelmeztetett arra, hogy a Kreml ura a demokratikus intézmények fokozatos kiüresítésére, a hatalom központosítására és az orosz nagyhatalmi törekvések újjáélesztésére törekszik.
Edwin J. Feulner visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Habsburg Ottó távlatos gondolkodása és optimizmusa a hidegháború idején még a hagyományosan derűlátó és jövőorientált amerikai politikai gondolkodás számára is fontos ösztönzést jelentett. Hogy miből táplálkozott ez a bizakodás, arról a hatvan évvel ezelőtt megjelent tanulmánya is sokat elárul. Az írás ugyanis végső soron az emberi szabadságba vetett hit optimista kiáltványa, amelyben a főherceg annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a történelem alakulását nem pusztán konfliktusok, az osztályharc vagy az egymással szemben álló érdekek és ideológiák küzdelme határozza meg. A valódi történelmi haladás ugyanis az emberi szabadságban rejlő teremtőerő felszabadításából fakad. Ebben az értelemben Habsburg Ottó szövegének mélyén egy sajátos, keresztény (és, horribile dictu, liberális) derűlátás húzódik meg, amely az emberi cselekvés történelemformáló erejébe vetett bizalomban, az emberi méltóság és szabadság tiszteletében gyökerezik. A záró passzusban megfogalmazott felismerés, miszerint „a kommunista embereszmény sivársága, a gondolkodás ideológia által kijelölt korlátai, valamint az érzelmi élet párt által előidézett torzulása idővel éppen a rendszer ellenében kezdtek hatni”, olyan tanulságot hordoz, amely túlmutat a kommunizmus konkrét példáján, és minden olyan politikai berendezkedés számára érvényes figyelmeztetés lehet, amely az emberi szabadság fölötti túlzott kontrollra törekszik.
Kocsev Bence
