Hírek


Nemzetközi konferencia helyett – a Schuman-terv hetvenedik évfordulóján

Hetven évvel ezelőtt, 1950. május 9-én jelentette be Robert Schuman, francia külügyminiszter azt a tervet, amely az Európai Unió későbbi létrejöttének első állomása volt.

Nemzetközi konferencia helyett – a Schuman-terv hetvenedik évfordulóján

Hetven évvel ezelőtt, 1950. május 9-én jelentette be Robert Schuman, francia külügyminiszter azt a tervet, amely az Európai Unió későbbi létrejöttének első állomása volt.

A kerek évforduló alkalmával a Habsburg Ottó Alapítvány és A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézete egy május 11-én kezdődő nemzetközi konferencia keretében kívánta volna megvizsgálni, hogy az európai integrációs folyamat kezdetén megfogalmazott terv, illetve az azt támogató, többségében kereszténydemokrata politikusok öröksége mennyiben hordoz máig releváns üzeneteket. Bár a rendezvényt a járványügyi helyzet miatt nem lehetett megtartani, a felkért előadók többsége vállalta, hogy a témával kapcsolatos gondolatait egy rövid írásban összefoglalja – így tisztelegve Robert Schuman kezdeményezése előtt. A tanulmányok a szerzők nevére kattintva olvashatók.

Megtiszteltetés számunkra, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter az élő szóban elhangzó megnyitó helyett elküldte bevezető gondolatait, mint ahogy köszönjük Martonyi János professzornak, korábbi külügyminiszternek, hogy – korábbi írásait is számba vevő tanulmányában összegzi az elmúlt 70 év integrációs tapasztalatait. Írásában megállapítja, hogy, bár mindig más és más szövegkörnyezetben, de a dilemmák az integráció előre haladtával alapvetően mindig ugyanazok. S miközben óv a „szuverenisták” és a „föderalisták” közötti ellentétek leegyszerűsítésétől, nagyívű áttekintést ad az Európai Unió mai helyzetéről.

Honlapunkon a május 9-i évfordulón megjelent Fejérdy Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány tudományos igazgató-helyettesének tanulmánya Schuman és Habsburg Ottó kapcsolatáról. S bár Ottó nem játszott aktív szerepet az integrációs folyamat elindításában, személyesen jó kapcsolatot ápolt az „Európa atyjaként” tisztelt francia politikussal. Ugyanakkor a május 9-i nyilatkozat szellemi, lelki és politikai örökségét méltó módon igyekezett megőrizni és tovább adni. Szimbolikus jelentőséggel bír, hogy Ottó később két, Robert Schumanról elnevezett díjat is kapott, ami aláhúzza, hogy – bár más generációhoz tartozott, mint „Európa atyái” – neki is az egységes Európa alapítói között van a helye.

Eredeti terveink szerint az alapító atyák, Schuman, Adenauer és De Gasperi országainak megfelelően francia, német és olasz előadókat szólítottunk volna meg. A kialakult helyzetben azonban mindenképpen örülünk annak, hogy a francia történelem és politika két neves szakértője, Georges-Henri Soutou és Eric Bussiere, valamint Helmut Kohl kancellár egykori biztonságpolitikai tanácsadója Joachim Bitterlich, Ludger Kühnhardt, az egyik legjelentősebb német uniós think-tank vezetője és Ulrich Schlie történész professzor, a Német Védelmi Minisztérium korábbi tervezési főnöke megtisztelt minket írásával.

 

A hét évtizeddel ezelőtt lezajlott esemény kontextusát és a terv névadóját mutatja be Georges-Henri Soutou francia történész, a Sorbonne Egyetem és a SciencesPo emeritus professzora,. Írásában Európát, mint „keresztény gyökerű civilizációs térként felfogott demokratikus berendezkedést” definiálja, Schuman legfőbb érdemét pedig abban látja, hogy, „konkrét területeken javasolt integrációt, anélkül, hogy az államok létezését kétségbe vonta volna”. A történész szerint ez a felfogás és módszer az 1990-es évektől feladásra került. Európa a globalizációba történő simulást választotta, elhanyagolva a gazdasági és kulturális különlegességnek védelmét.

 

Eric Bussière, francia professzor, a Sorbonne Egyetem Identitás, európai civilizáció és nemzetközi kapcsolatok nevű akadémiai kutatócsoportjának igazgatója a Schuman-terv előzményeit vázolja fel, majd a terv módszertanára hívja fel a figyelmet. A koronavírus-járvány kapcsán fellángolt európai vitákra utalva vonja le a jövőre vonatkozó következtetéseit. Mindenekelőtt a közösségi módszer fontosságát hangsúlyozza: „amely abban áll, hogy egyesítjük a stratégiailag alapvető fontosságúnak ítélt eszközöket és politikákat”.

 

Joachim Bitterlich, Helmut Kohl korábbi kül- és biztonságpolitikai tanácsadója, volt párizsi német nagykövet hosszú Európa-politikai pályafutásának tanulságaiból kiindulva arra a következtetésre jut, hogy manapság ugyanolyan forradalmi kreativitásra van szükség Európa problémáinak megoldásában, miként Schuman idejében is. A minden áron való „közösségiesítés” nem vezet sehova, újra kellene definiálni a valóban közös ügyeket.

 

Ludger Kühnhardt professzor, a bonni ZEI (Zentrum für Europäische Integrationsforschung) vezetője a Schuman-évforduló kapcsán még mélyebbre ás, és azt vizsgálja, hogy az európai intézményrendszer fejlődésében a jog és a politika viszonya hogyan alakult, miképpen igazodott a kettő egymáshoz, és ez a kölcsönhatás miképpen jelenik meg napjaink válságosnak nevezett időszakában.

 

Ulrich Schlie, akinek pályafutását a tudományos igényű történeti áttekintés igénye és a nagyon is gyakorlatias politikai szempontok érvényesítése egyaránt végig kísérte, tanulmányában a mai, Brexit utáni helyzetre is utalva elemzi Nagy-Britannia és az Egyesült Államok szerepét az európai folyamatokban, hangsúlyozva, hogy egyetlen korábbi döntés sem megmásíthatatlan, ugyanakkor az európai integráció a jövőben csak akkor fog működni, ha az egyes tagállamok a saját érdekeiket mindig érvényesülni látják.

 

A francia és német szerzők a történelmi perspektívákat is felvázolva alapos áttekintést adnak az Európai Unió állapotáról, amit méltóképpen egészít ki a hazai szerzők álláspontja.